Wolfsax blogja

fojtó lendület elmosódó táj

elnyomni nem lehet annyira fáj

lángoló szívből haldokló parázsló

ölelő félelem karjában megnyugvó

hangját vesztett siket üvöltő pacsirta

én vagyok ki fájdalmad leírja papírra

ne ríjjon bánatod csak szánalom lesz bére

nem kellesz már a világnak, repülj szépen félre

az utolsó perc majd eljő, s Te nem tudod

tart-e még vagy vége lesz, és a világot itthagyod

reméled, hisz ember vagy hogy van következő pillanat

remélj hisz csak ennyid van, de majd ez is itt marad

Föld fölé temetve

a legszomorúbb dal, egy elhangolt zongorán,
én késtem el, vagy Te érkeztél túl korán,
vagyok én, s leszek is, színek közt  fekete,
holt lélekkel, föld fölé, élve, eltemetve.

Szélsodort papírlap, esőben szétázó,

Van, ami nem múlik, s lelkemet tépázó,

Elfojtott érzések fényénél mélázó,

Életlen sziluett, önmagam álcázó.