Isteni állatkert

Csak egy porszem. Senkinek sem hiányzik

ha messze fújja a szél. Ha hibázik,

ha mássá válik, mint aminek egyszer 

a teremtő erő megteremtette,

- bűnösként magát tengernek festette - 

élete száraz sivataggá válik...

Ami halott, már nem halhat meg többé,

benne valósággá válik az örökké.

De mi marad annak, aki itt marad?

Éjjel-nappal látja a rettegő árnyakat...

Keresem a szavakat, hogy mondatokat

alkothassak. Bennem még lézengenek,

de kimondás előtt eltűnnek. Pedig oly

egyszerűek! Hova tűnnek? Emlékszem

arra, hogy meg voltak. Most úgy érzem

magam, mint akit megloptak, mint egy

gyermek, kinek elvették a játékát,

vagy más eszi meg a csokoládéját.

Erről jut eszembe: csokit kellene

tömni a fejembe, egy kis boldogság

hormon most nem ártana, magával

rántana az édes életbe. Megnézem

mi van itthon készletbe...

(Mogyorós, nugátos, rumos,

van még kókuszos, de azt nem szeretem.

Most melyiket egyem? Jössz velem?

Segítesz megenni a csoki készletem?)

Teleírtam már nagyon sok füzetet,

írtam szomorút és írtam tüzeset,

egy-egy rövidet, vagy hosszú sorokat,

bennük volt elrejtve ok és okozat,

pingáltam feketén fekete lapra,

sosem hallgatok imádkozó papra,

ha fáj, akkor is tudok mosolyogni,

ha bántanak, keményet tudok rúgni,

nem haragszom sokáig én senkire,

ha dühöngök, rágyújtok egy cigire,

dumálok míg cincognak az egerek,

majd ismeretlen vizekre evezek.

Nem voltam, nem leszek, most vagyok,

jelenemben mindig "jövőt" választok,

a lépcsőn mindig csak felfelé mehetek,

ha lefelé indulok, akkor zuhanok.

Az éveim nekem csak élet-szakaszok,

az utam nem egyenes, mindig kanyarog,

melyiken megyek? a választás az enyém,

ha rosszul választok, akkor csak én bukok.