Míg harcunk nem lesz avagy 1 korszellem halála '16

Czar Novil a tükörbe nézett, mint számtalanszor, nem látta magát, csak nézett, talán már enélkül is
ment vna a szokásos reggeli gyors borotválás, munka előtt. Most a végén átfutott ez rajta, h látná e
még magát, ha azért nézne bele. Aztán már újra a munkára gondolt, mi vár rá a gyárban ma, ha beér,
a mérnöki irodán. Mint mindig. V volt, h nem mindig így vt.?.. s akkor mi is vt? Másodjára
kalandozott el ma, pedig egyszer sem szokott. De ragáyos betegségként terjedt benne az
elkalandozás, bár újra meg újra sikerült egy két gondolat után elejét vennie. De egy, az első
gondolat megmaradt, mi vna, ha kifejezetten belenézne a tükörbe? Ijesztette szinte, ez foyton újra
beugrott neki a nap során, addig is bármi tükröződőt reflexszerűen került, de otthon talán rászánja
magát. Egyedül élt, lényegében a munkájának. Ha ebben zavarta vmi, az vt, h úgy érezte, jobban
kéne zavarnia. De itt inkább megbecsülték ezért, az új városban, amit a szocializmus szült meg,
s ő a legjobb bábák egyike, a társadalom javára.
Tehát egyértelműen megért benne az elhatározás, h este, v legkésőbb holnap reggel belenéz a
tükörbe, nem mintha oyan fontos vna, de egy iyen apróság mégse zavarhatja meg ennyire.
Erre jutott éppen, mikor robbanás történt a gyár energiaközpontjában, és a plafonról gáz lövellt alá,
amitől mindenki elájult.
Kórházi ágyon ébredt, egyágyas szobában. Nagyon rosszul érezte magát. Rögtön bejött egy ápoló.
– Nézd kartárs, nincs értelme hazudni, a gyár területén kísérleti atomreaktor működött
titokban, baleset történt, a mulasztót már letartóztatták, minden érintettet izoláltunk.
Kartárs, sugárfertőzést kaptál, mint tanult szakembernek, talán nem kell sokat
magyaráznom, h iyen közelről ez halálos dózis.. .
Nem kellett. Vh azt is kitalálta, h a rendezés könnyítésére vtak iyen esetre beépítve a plafonba
a kábító gázcsapok. Ah egész életében, most is elfogadta a sorsát, magától tudta, h a társadalom
üdvére foytatott kísérletek során áldozza életét.
– Értem. Tényleg.
– Jól van. Egy iyen megbecsült kartárstól ez vt várható. Kartárs, minden elvtárs büszke rád,
minden kartársra, aki még áldozata a szerencsétlenségnek, mindent igyekszünk megtenni,
h a véget megkönnyítsük, ami tőlünk telik, mennem kéne, sok sajnos a hasonló tennivaló,
van e bármi kérdésed, óhajod most?
– Menj kartárs, most semmi nem jut az eszembe.
– Érthető, de ha bármi eszedbe jut, jelezz.
– Úgy lesz.
Ah magára hagyták, egy dolog jutott eszébe, a tükörbenézés, azt szeretné még feltétlen megtenni
mielőtt meghal. Jelzett is. Sokára jöttek. Egy másik ápoló. Elmondta neki, h egy külön kérése lenne,
h amint lehet, hozzanak be neki egy bármiyen tükröt, amiben megnézheti magát. Az ápoló
feljegyezte, majd elment.
Rutineljárások követték egymást, s valóban, orvosilag minden megtörtént, ami csak lehetett,
izoláltan a kis egyszeméyes, ablaktalan, neonos fényű heységen belül. Aztán még egyszer jelezte
közben, h a tükröt majd ne felejtsék.
Egy álomtalan, rossz alvás után bejött hozzá, akivel először beszélt. Most tűnt fel neki, h rajta
semmiyen védőfelszerelés nem vt, még maszk sem, ah először sem, csak arra gondolt, a kartárs
önfeláldozó, oyan közel lehetett, h rajta sincs mód segíteni, de amíg tud, megtesz mindent
a többiekért, ez világos. 


– Kartársam, a kérésed ügyében jöttem. Sajnálom, de továbbra sincs módom kertelni, kérlek,
kíméld meg magad ettől, talán nem vetted még észre, állapotodból adódóan, h a sugár nem
kímélte testfelületed, s a kötések alatt sugárégések vannak, arcodon is. Fájdalmaid sikeresen
csillapítjuk, ebből sem jöhettél rá, h miyen állapotban is vagy valójában, kérlek, őrizd meg
saját emlékedben magad aként aki vtál, külsődben is.
– De hát épp ez az, h nem emlékszem.. - mondta, mintegy maga elé.
Az ápoló, mint aki nem hallotta, kérdőn nézett tovább is.
– Szóval, h mégis, szeretném látni, jobb ha látom úgy érzem, ennyit szeretnék mielőtt
meghalok.
– Kartárs. Miért vonod kétségbe kompetenciánk, mindig jó elvtárs vtál, bízz bennünk most is,
neked akarunk jót, mint mindig.
Erre nem vt mit mondani, elfogadta. Nem sokkal később újra elaludt. Neszre ébredt, sötétben, nem
égett semmiyen villany. Egy kis körlap villant meg, amiben meglátott egy arcot. Szörnyű rémpofát.
Felriadt, álmodta, az ágyon vt a szobában. Elhatározta, h vh kiszökik, s keres egy tükröt. Innentől
próbált éberebb maradni, sikerült észlelnie vmi ritmust, amiben vtak csendesebb időszakok, nyilván
a föld alatt vtak. Megfigyelte a legcsendesebb időszakokat, s a harmadik iyen ismétlődésénél
elindult, ah erejéből bírta, óvatosan. Kilépett a szobából a foyosóra, jellegzetesen kórházi, kevés
fény égett az egyik részén. Mosdót keresett, a jelzés már onnan derengett az egyik ajtón.
Elbotorkált, bement, villany fel, tükör. Az első amit megpillantott, h mögötte áll az ápoló, de
hátrafordulva nem látta, képzelődött, újra belenézett a tükörbe. Fel vt készülve a legrosszabbra, a
meglepő az vt, h semmi borzasztót nem látott. Kisvártatva leoldotta a kezéről a kötést, az valóban
égett vt, elég csúnyán nézett ki. Visszanézett a tükörbe, s újra látta, h arcán nincs semmi különös, s
ah sérült kezét felemelte, a tükörben azt is rendben látta, visszanézett rá, s már amúgy is épnek látta,
újra a tükörbe, most közelhajolva, teljesen ismeretlennek hatott rá tükörképe, és semmi sérülés nem
látszott rajta. Engedni akart egy kis vizet, de víz nem jött, pedig felfrissítette vna magát. Így, mint
egy ébredező gyerek, csak megdörgölte a szeme körül, újra belepillantott a tükörbe, de nem magát
látta, hanem a várost, ahol élt és dolgozott, ami most pusztul felettük a baleset után. De oyannak
látta, mint vt, ah épült, szépült a szeme előtt, vagyis ah hitte, észrevette, h nem is oyan szép, csak
oyan, amiyen, új. Minden egyszerre világos lett, ez az ő városa, márh tényleg, ő nem ember, hanem
egy szellem, egy őrzőszellem, s ez a város van rábízva. Neve nem az ő neve, a városé, amey mióta
atomot telepített rá a párt, nincs az ő őrzése alatt, egyre kisebb és kisebb lett minden értelemben,
s a legutolsó időkben elhitte, v elhitették vele?, h ő egy lakója a városnak. Ezért nem vtak emberi
vágyai, ezért vt oyan jó elvtárs, ezért értett meg magától oyan sok mindent egyből, s fogadta el,
mert szellemérzékeiből és szellemvoltából fakadó szolgálatkészségéből megmaradt. S magát
embernek hitt szellemként úgy járt az emberek közt, mint szellem.
A legutolsó időkben jött el, h a városok gazdátlanná váltak szellemi értelemben, a legtöbb őrzőt
elijesztették, v maguktól mentek, a legkitartóbbakat végül hűségük ejtette rabul, s már csak úgy
vtak képesek maradni, h emberré felejtették maguk. De most ennek a városnak vége. Az ördög,
mert ki más, azért még amíg lehet, fogva tartotta tovább is a szellemet, még ezzel a képzelt föld
alatti izolációs blokkal, tán arra játszva, hátha emberként is hal meg a szellem, így még meg is
kaparinthatja végképp. De h saját akaratából magára találjon a szellem, azt nem akadáyozhatta meg,
csak ah, amíg tudta, hátráltatta. 


Most valóban mögé állt az ápoló, a szellem sarkon perdült, az ördög lesúytott vna, visszanyert
lényével a szellem reflexszerűen felröppent. A város felett lebegett madártávlatban, látta a városa
pusztulását. S látta ezzel egy kor végét, új kor jön, még sötétebb – összességében. Vége lesz a
hidegháborúnak, nagy változások jönnek az emberek társadalmaiban, s neki új feladatot sugall a
nagy szellem, amiben csak remélheti, h nem ér iyen csúfos véget.
Most, h újra önmaga lett, csak a szellemszféra szemeként látnia kell, h még mi történik,
s emlékeznie rá, ah eddig, megőriznie a valóságból mindent, amit csak lehet a földi világban. Tudta,
ha egyszer majdnem megtörtént, máskor is megeshet, h elveszhet ő is. És h a Földön már végképp
nem sok marad, aminek gazdája lehet lenni tovább szellemiknek, s innentől saját elveszésének
lehetősége nagyobb feladat itt, mint őrizni a földit.
Létezésében először érzékelte, h ami ezt tette vele, v legalábbis kihasználta ami történt, s el is
veszejtette vna, azzal szemben harcolna. De h erre nyílik mód, s egyáltalán heyes vna e, nem tudta,
remélte idején a nagy szellem sugallma ebben is eligazítja, ah segítette abban is, h újra önmaga
legyen, a tükörbenézés sugallmával.
S látott egy létezőt, meyet ellenségnek ismert meg, ez is új vt, ah az is, h ennek hatalmába kerülhet,
ah a teremtett ember is, de enélkül is lehet uralma alatt legalábbis. Ezt is mind a maga valójában
kellett megjegyezni. S így újra ismételni viszont azt, h az elveszésnek, hatalmának és uralmának
legbiztosabb ellenszere a valóság tudata. Miyen könnyű elveszteni.., amiyen értékes. Az emberek
számára pedig mindezek sugallata, mit az élő gondolat mentén, mint lelki békével járó
felismerésekből foghatnak fel igazságként.
Az igazságnak az ördög is része, míg a valóságnak nem. Aminek épp az ellenkezője vna persze való
az ördög szerint, ő legyen az egyetlen valóság, amiben nincs heye az igazságnak.
A múló dolgoknak múlásuk során valószínűleg kikerülhetetlen, h e létállapot szele meg ne csapja
őket, míg bizonnyal nem törvényszerű, h bele is kerüljenek bármennyi időre.
Míg hallani vélem a szellemi hangját, azt hiszem, igen hatékonyan fékezett, h bárki igazán
megnézhesse magát, v h akarja valójában. Mióta élek, úgy látom egyre hatékonyabban. Meg kell e
várni a Földön ma, míg le is sújt a gonosz, elveszejtve, térnyeréseiben a gazdátlan vidékeken,
lelkeken, míg vh valónkra ismernénk sokrétű lázálmaink téveszméi közben.. .


http://www.meseneked.hu/vuk/irasaimbol


https://www.facebook.com/vukattila.ivanovic


http://www.meseneked.hu