Vuk blogja

nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek, mert ez a módom akadt rá, h igazságtalanság történt, meghalt vki, akinek nem kellett vna, nem úgy tudtam meg, ah meg kellett vna, és fáj, a lehető legönzőbb módon, igazságtalan, h ő nem él, mert ő életrevaló vt, a maga valójában, s nem ah ma az sokszor többfélén nyomatva van, hanem tényleg, én mondom ezt, aki nem az, s fennen hirdeti h nem. szóval az élet amit jelenthet sztem, egy a szeméyével nekem, az nem halhat meg, v csak mint igazságtalanság. nincs a földön igazság, s kevesebb lett a valódi életből, ahova ment, ott csak több lett abból. akkor ismertem meg, mikor nem vt könnyű szeretni - s engem még vszín utoljára könnyebb vt -, azt láttam, úgy vette, mint az életet, a maga természetességében, zavarta, viselte, nem csinált belőle nagyobb ügyet, mert ez olyan fontos kérdés, h nagyobbra fújva csak veszthet jelentőségéből, ő, hitelesen, élettel kompenzálta ezt, ezt is, így látom, ezt érzem. meg, h úgy találtunk hangot egymáshoz, nem könnyen, mint két ugyanazon úton, de szemben haladó vkik, akik ebben felismernek abból, ami összeköti őket, s abból ami elválasztja, s meg tudnak vmennyit osztani az előbbiből, vmikor nagyon fiatalon, annyira, h szinte kortalanul, h aztán hamar, már a korral csak ugyancsak az maradjon, ami elválaszt, szétvág - anélkül, h bárminemű szerepem felnagyítsam az életében, rögzülve az én kortalanabb időmben, az ő életrevalóságából. az életből halt meg nekem vmi így, meghaltam ezzel, tovább élve holtan, megrövidítve toldva, hisz szinte ő egy vt az élettel, a maga lüktető, egyben karcos, s nem leírható egészében, természetében - banális, profánul szent, az élet élendő, nem leírandó, csak aki nem tudja élni, annak marad az írás.
s így, tehát nem halhatott meg, de, de nincs nyugalom, meg béka poraira, én, én vuk nyugtalan, aki szinte egy az élettel, annak az életben van helye, az ő másvilága ez a világ lehet, az élő világ. én nem vok idevaló, ő ide termett, arra, ami való ebből a világból, az életből. tehát nincs igazság a földön, h ő nem itt van már, neki való itt lenni. szóval az élet szerves része kell legyen kézzelfoghatóbban, így érzem, míg másnak, nekem eleven valóbbja meg tán tényleg nem szervesen idekötődő. tehát akkor van igazság a földön, ha aki valóban életrevaló, az életben is marad, hát ez sem így van, s nem igazságos, inkább felkavaró, mint megnyugtató, ő nem egy jótétlélek, egyéb, hanem egy az élettel. az élet ami úgy örök, h állandóan változik, de lényege ugyanaz marad, nem utas, hanem az út része, nem minden, de a mindenhez vezet. s akkor van igazság, ha ez az út. ha szakadozottan lehet jelen, ha az élet megszakadhat, az az igazság vágyott teljességének hiánya. teljesebb igazságot vágyok, ahol az élet útja vezet, ami egy vele, ahol az én helyem ezen az úton, nem szemben. utat nekem, az ő útját, addig, e teljesség vágyát, az igazságtalanság nyugtalanságát, az út teljességében, ne többet részességében, azt a valót, amit jelentett, méltó helyén, ahol betölti azt, s ahol eltelhetnek vele.

az erzsébetparki kődomb tetején naplementekor. küzdve az élet részségeivel, a teljesség hiányával, magunkban raboskodva az egésszel. alagút a fény végén.
elmélkedve messzire vezető szálakon a vámpírok kapcsán.
felhorkanva h h nem tekintik művészetnek a nox együttest az erre fogékonynak mondottak.
felismerve a fear factory nagyságát a techno és metal fuzionálásában.
a bulijain.
a kilátónál.
aztán elvágólagosan távolodva a ma gúzsaiban.

ne kísérts, hisz vuk vagyok,

de kísérj hol ez út ragyog

https://gyertyalang.hu/szemely/134758

https://www.facebook.com/notes/ivanovic-attila-vuk/homár-él/3138850456148501/

a ringa-torna, meg a valósáv

 amit megkísérlek leírni, az mind megtörtént, ah a meseneked.hu-n megtalálható „Érintések”

címmel írt 3 kis történet, s az azt követő „XX. század végi beavatás” című is. Így tekinthető akár

azok ötödik darabjának is, de magában is.

 Az 1980-as évek közepén a lovag meghallotta az udvar kacér udvarhölgyének jajveszékelését, ah

lélekszakadva tart fel a dombra, ahonnan addig ő komótosan készült leereszkedni.

Nem kedvelte ezt az udvarhölgyet, cserfes vt, pletykás, de ez a heyzet most komoynak hatott. A

hölgy zihálva beszámolt róla, h a domb aljában megtámadta egy haramia, és éppen sikerült

elmenekülnie, de az utána eredt, a lovag megnyugtatta a hölgyet, maradjon a dombháton, majd ő

intézkedik. És aláereszkedett. A haramia fenekedve vele szemben, a lovag bízott magában, és nem

vt kedve hozzá, erőszakkal intézni a dolgot, bár azt is tudta, a haramia a kiráy titkos ellenlábasának

kegyeltje, ki a felszínen újabban tanácsadójaként férkőzik bizalmába, a lovag nemtetszésére.

Így egyszerre küzdöttek mind ezek benne, s mégis a tárgyalás mellett döntve, pár józan szóval és

fellépésével megoldotta a heyzetet, a haramia továbbállt, míg ő vissza a dombhátra. Megnyugtatta a

pihegő hölgyet, aki megkönnyebbülve, hálásan foytatta útját a vár felé, míg lovagunk sétára indult a

szép völgy lankái közé, ah eredetileg tervezte.

 Ez idő tájt aztán a várban a kiráy körül egyre kavarogtak az események, feltűnt a színen ez a

behízelgő, de okos tanácsadó, megzavarva a békét, bár vmeyest javára is a kiráynak, ki hajlott

szavaira, de a harmónia felborult, ami leginkább a lovagot zavarta, s minden közül a harmónia

visszatértét szerette vna, így próbált egyensúyozni a heyzetben, bár nem vt ínyére.

Míg oykor még ő sem vt tisztában teljesen, hányadán is álljon a tanácsadóval, tán tényleg jóravaló,

hisz hasznos, okos, is, de a harmónia bomlása vt végül mindig a döntő az inkább ellenszenv mellett,

azt is érezve, h így bomlik barátsága is a kiráyyal, s h a tanácsadóval hiába igyekezett, iyen

kapcsolatot nem lehetett kialakítani. A kiráyyal szemben közben meg féltékenynek tűnve fel, aki

egyre távolodva tőle, furcsálja aggáyait.

Fellegek gyülekeztek tehát a vár körül, egy komoy, összetett, fontos konfliktus vt kialakulóban.

Aztán a középsős gyerekek ezt a tán szélesebb, valóbb sávját kinőtték az életnek, s a kiráy már újra

inkább tomi vt, a jágói figura andris, a lovag attila, a kotnyeles, bajbakerült udvarhölgy jutka, az

útonállóra nem emlékszem, egy másik csoportbeli középsős. De mondom, egy ideig a valóság vt

döntően, amit és ah az imént leírtam. A vár a csoport épületrésze, a domb a völggyel egy valóban

szép dombos, fás, füves, környéken a többihez képest irigyelt ovodaudvar a gödöllői, akkori

stromfeld ovodáé.

 A hercegnő a sárkány barlangjában várta megmentőjét, ki meg is érkezett a bejárathoz. A lovagnál

már elmúlt ez az idő, de a hercegnőnél most jött el, neki most vt a valóság sávjában, h elrabolt

hercegnő a sárkány barlangjában, és szerelmének meg kell őt mentenie. Attila akkor nem

emlékezett vmivel korábbi hasonló sáv-állapotára, persze játszott iyesmit, de játszotta, nem élte,

mint akkor egy ideig, ah most meg ovodáskori szerelme, piroska. S neki ez most így ennyire

beleélve kényelmetlen, főleg, h piroska, attila anyukájának ágyán térdelve közben, feltétlen

ragaszkodik vmiért hozzá, h mindeközben a ruhája válltól derékig keresztben végig elszakadt és a

mellénél meztelen. Ez külön kényelmetlen vt attilának, de szerelméért végigjátszotta piroska akkori

valóságát.

 Attila felkelt és szokása szerint az elalvás előtti rituáléként, mint oy sok, megnyugtató éve, az

újságért ment, amit elalvás előtt lapozgat. Kedvese, piroska mellette ugyancsak kedvenc képeslapját

böngészi, talán egy forró ölelkezés levezetéseként, v egy elalvás előtti előtt, v kettő közti szünetben,

mint oy sok éve, meghitten, kedvesével, attilával, szavak nélkül, örömben. Ez a konkrét, kibomló, 

kettejük közös valóság-sávja nagycsoportos korukban érte el attilát és piroskát, mikor az ő

anyukájáékhoz mentek fel sokszor délután, kettesben hagyva őket, játszani.

 Amikor otthagytam a gimnáziumot, aminek lényegéből írtam a megtörtént „XX. század végi

beavatás”-t, mint egyben megfogható, összesűrű'dő mozzanatát, szóval azután komoyan utána

kezdtem járni magam a dolgoknak, h h is vannak, h lehet oyan, ami a gimiben történt velem, s mi is

az, s ezzel párhuzamosan magától jött, h magam kezdtem utánajárni magamban, h h vannak úgy

általában a dolgok, alapvetések, fekete, fehér, jó, rossz, gondolat, lélek, menny, pokol, Föld, ég, stb,

stb, stb. Az élő gondolkodás módszerével, amit véletlenszerűen a'tájt 'kaptam meg', amúgy mintegy

mellékesen vkitől, amire aztán rájöttem, h ugyan akkor épp traumatikus időkben nem, de korábban

a magam módján én is elkezdtem, csak így akkor tudatosodott.

Ami annyi, h egy gondolatsor akkor heyes, ha érzékelhetően a belső lelkiismereti hang 'rábólint',

egy szétáradó, megnyugtató, 'mini-boldogságérzéssel', ami csalhatatlan, s ha az ember nem hagyja

cserben, nem heyettesíti mással, egyáltalán hagyja működni, az teszi dolgát, s egy gondolatsor

heyes, ha ez történik, s nem, míg, v ha nem. S aztán épül-het rá, v mellé, stb, egy újabb iyen

gondolatsor vmiről, amiről éppen, v vmi másról.

A mai napig így gondolkodom, amit mára tudom, h az élő, szerves gondolkodás egyetlen heyes

módja bármivel kapcsolatban, s ha nem működik, akkor ott, addig, az nem kóser, legyen ráütve

bármey, bármi hivatalos, tudományos, művészeti, egyetemi, társadalmi stb stb stb igazoló pecsét, s

kóser, ha ez visszaigazolja, legyen bármiyen mellékesnek tűnő, v félig-, v félreértett vmi, tény,

fogalom, gondolat, elmélet, idea, ideológia, produktum, vallási, tudományos, művészeti, stb. S

tudom, h ez, mey a lelket egybeköti a tudattal, idővel szellemmé kezd szövődni, ha rendszeresen

működhet.

Tehát akkor ezzel elkezdtem megpróbálni felfogni, feldolgozni, h mi is történt velem a

gimnáziumban valójában és ezzel párhuzamosan, magától ez elkezdte feldolgozni a világot is úgy

általában, bennem. És még valami történt, mintegy mindezek ajándékaként, magától elkezdtem

emlékezni, tudatosodva egyre kisebbkori történésekre, köztük ezekre, amiket fent írtam, s akkor

megállapítottam, ezekről pl., h ezek nem játékok vtak, semennyire, semmiyen értelemben, még

egyszer hangsúyozom, nem, sem szerepjáték sem bármi más, a valóság egy egy erős sávja vt,

amikbe egy időre beleérkeztünk gyerekként, aztán kimentünk belőle. Aztán később olvastam vmi

ezzel egész egybevágót a Scientia Sacrában ekapcsán, amit nem sokkal később akkor belefoglaltam

a meseneked.hu-n az „Írások sűrítménye - 'bemutatkozó' válogatás„-ban a 2. oldal tetején

megtalálható „spirituál spirál” c. versesembe. Aztán most úgy gondolom, baj, a ma baja, h ezek a

valóság-sávok max. csak a gyerekkorba szorulhatnak egyáltalán bele, így, némi időre, a ma

nyomora, a valóság nyomorítása. Ehhez képest úgy emlékszem a maga útján pedig a Scientia Sacra

is elfogadja ezt természetes, gyermeki foyamatnak, de én mára nem, igaz a Scientia Sacra se fogad

el semmit amúgy a mából végképp valóságnak, ah én sem. S igaz, amúgy ezekre a valóság-sávokra

is, mint csak sávokra gondolok a valóságból, de legalább sávjai, a ma általában semmijeihez képest.

 Aztán, ha vt dolgom gyerekkel, találkoztam nem egyszer ezekkel a valóság-sávokba belépésekkel,

egy exem gyereke az ovodatársával a nappaliban székekből, párnákból épített járatukban valóban a

titkosügynök és társa vtak, akció közben, amit íróilag most megint elkezdhetnék úgy is leírni, ah

fentebb, érzékeltetésül, de elsősorban ez az ő valóságsávjuk, közül nyilván csak az egyik.

És szerettek velem játszani, mert a játék közel van a valóság-sávazáshoz, s mivel bennem tudatosan

megvannak a valóság-sávjaim emlékei, velem így tudtak játszani, s ezt nagyon bírták, érzékelgetve,

de nekem fárasztó vt, ami rossz jel, mint az élő gondolatsornál a lelkiismereti hang

visszaigazolásának nem jötte. Mert nekem mára már nem ez a dolgom ezzel.

S még arra nem vt módom, ehhez képest, miyen konkrét hozzáállást alakíthatnék ki ebben egy 

gyerekkel, annyi biztos, h nagyjából leginkább ah csak lehet, békén hagyni, kivonni magam belőle.

A gyermek valóság-sávjához felnőttnek semmi köze, nem lehet, nem is létezik benne oyan, h

felnőtt, ah gyerek sem. A felnőttnek a saját, felnőtt valóság-problematikájához van köze, s ez bármi

esetben csak károsíthatja a gyerekét, ami persze korántsem egy látványos kár, sőt, nyilván jóval

hasznosabb vnék én magam is a mának, ha ennyim se lett vna nekem se, de legalább ne emlékeznék

rá. Amúgy láthatóan a mi valóság-sávjaink akkor bomlottak is ki, mikor nem vt a közelben felnőtt.

S ez így tűnik fel teljesen természetesnek, ah a bibliai szólam is egybecsengni hat nekem vele, h

„míg gyermek vtam úgy láttam, stb, mint gyermek, mikor felnőtt lettem, úgy látok, stb, mint

felnőtt” a valóság viszonylatában, s ennek nincs köze a ma valóságtalanságához, amiben nincs heye

felnőttnek, csak a kishercegi értelemben vett „fölnőtt”nek.

Tehát mindenesetre úgy gondolom a felnőttnek, kinek felnőtt viszonyrendszere, problematikája van

a valósággal, ebben a valóságtalan mában csak hagynia van dolga a gyerek valóság-sávjait. A

fölnőtt persze kitalál mindenféle gyerekítő módszert, foglalkoztatót, játszóházat, készségfejlesztőt,

ami valójában csak a saját fölnőttségének valóságtalan, nyomorító köze-nincsségéről szól akár a

gyerek, akár egy felnőtt valóság-sávjaival szemben.

http://www.meseneked.hu/vuk/irasaimbol 

https://www.facebook.com/vukattila.ivanovic

http://www.meseneked.hu

életem első emléke, h fürdök a dunában tasnál. nem lehettem még egy éves, mert nem ttam még beszélni, s egy évesen már beszéltem. a második, h badariéviékkel, boxoló olimpikon férjével, akikkel tason - mindketten meghaltak már régebb, jókat nekik -, meg anyámmal ülünk a szőnyegen a nagy plüsskutyával és rókával, amiket tőlük kaptam. a harmadik, h fexem a kiságyban, és a függönykarnison egy patkányféle mászik, ami egy levél alakú elválasztó dísz vt középen a karnison, amit a félhomáyban ennek láttam. h ne lássam, hasrafeküdtem, s benyomtam a fejem a párnába, amikor villózó bogarakat láttam a csukott szemem sötétje előtt, amitől megintcsak féltem. patt. matt. a karnis dolgot még csak próbáltam elfogadni, h az egy dísz, s azt látom annak, aminek a derengésben, bár azt láttam tov. is, s féltem tov. is, de a villózó bogarakra nem vt ennyi támpont sem, anyámnak sem, amiket már mindig látni véltem, ha elalváskor becsuktam a szemem. végülis anyám elvitt orvoshoz ezzel, mert mindig féltem elalváskor, s nem ttam aludni. nemtom miért, de pestre mentünk, nagyapám vezetett, az úton is féltem, szürkének, koszosnak láttam pestet. egy foyosó után egy fehérre meszelt szobába mentünk, anyám térdén ültem, bejött egy fehérköpenyes ffi, akivel előtte külön beszéltek anyámmal. leült a székre szemben.

hallom kisöreg, bogarakat látsz ha becsukod a szemed a sötétben. tudod mi lesz, ha mégegyszer látod őket?! látod azt az ajtót mögöttem? oda fogunk bezárni!.

ez vt a terápia. ezen anyám is ledöbbent. kb szótlanul hazamentünk. innen is láttam a bogarakat, de már nem szóltam. aztán nagy nehezen, vhogy rájöttem, h ezt a szemem csinálja becsukva, főleg ha nyomás éri. onnantól sem szerettem ezt soha, s mindig nehezen aludtam este. aztán már nem este aludtam legtöbbször, s máig, amíg el nem alszom, nem csukom be a szemem, addig mindig nézek vele vmit.

amikor én születtem /’81/ errefelé, h úgy érezze magát egy 2, 3 éves gyerek, mint a bebukottak c. dok.filmben, elég vt, h a sötétben kinyissa, becsukja a szemét, v h aztán pisilnie kelljen az oviban csendespihenőkor, amit nem engedtek, mert h nem is kell, csak meg akarom zavarni a csendespihenőt, úh majd’ egy évig inkább hagyták, h már reflexszerűen bepisiljek minden csendespihenőkor, amíg nagy nehezen át nem tetetett anyám egy másik oviba.

a félelem nevel, okít, örökít errefelé. s kevésbé fortéyos. ez a rendszerszintű, minden más véletlen. hullámokban éreztek minket szükségesnek riogatni egyes tanarak áltiban, h az semmi, majd meglátjuk a gimiben, a gimiben, h majd meglátjuk az egyetemen. aztán én ebből már kiszálltam, de a félelem marad, legfelj. addig a rendszerben, aztán attól, h kívüle.

a szabadság alkalmas meghatározásai közt, mind hordoz igazságából, az egyik, h félelemben nincs szabadság. meg más se nagyon, csak az. errefelé erre épül a rendszer, változik formája, a félelem marad. s h nem az a bátor, aki nem fél. hát én nem akarok bátor lenni, soha. hát nem a pokol egy tartománya ez a vidék.. .

https://www.facebook.com/vukattila.ivanovic