Vuk blogja

nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek, mert ez a módom akadt rá, h igazságtalanság történt, meghalt vki, akinek nem kellett vna, nem úgy tudtam meg, ah meg kellett vna, és fáj, a lehető legönzőbb módon, igazságtalan, h ő nem él, mert ő életrevaló vt, a maga valójában, s nem ah ma az sokszor többfélén nyomatva van, hanem tényleg, én mondom ezt, aki nem az, s fennen hirdeti h nem. szóval az élet amit jelenthet sztem, egy a szeméyével nekem, az nem halhat meg, v csak mint igazságtalanság. nincs a földön igazság, s kevesebb lett a valódi életből, ahova ment, ott csak több lett abból. akkor ismertem meg, mikor nem vt könnyű szeretni - s engem még vszín utoljára könnyebb vt -, azt láttam, úgy vette, mint az életet, a maga természetességében, zavarta, viselte, nem csinált belőle nagyobb ügyet, mert ez olyan fontos kérdés, h nagyobbra fújva csak veszthet jelentőségéből, ő, hitelesen, élettel kompenzálta ezt, ezt is, így látom, ezt érzem. meg, h úgy találtunk hangot egymáshoz, nem könnyen, mint két ugyanazon úton, de szemben haladó vkik, akik ebben felismernek abból, ami összeköti őket, s abból ami elválasztja, s meg tudnak vmennyit osztani az előbbiből, vmikor nagyon fiatalon, annyira, h szinte kortalanul, h aztán hamar, már a korral csak ugyancsak az maradjon, ami elválaszt, szétvág - anélkül, h bárminemű szerepem felnagyítsam az életében, rögzülve az én kortalanabb időmben, az ő életrevalóságából. az életből halt meg nekem vmi így, meghaltam ezzel, tovább élve holtan, megrövidítve toldva, hisz szinte ő egy vt az élettel, a maga lüktető, egyben karcos, s nem leírható egészében, természetében - banális, profánul szent, az élet élendő, nem leírandó, csak aki nem tudja élni, annak marad az írás.
s így, tehát nem halhatott meg, de, de nincs nyugalom, meg béka poraira, én, én vuk nyugtalan, aki szinte egy az élettel, annak az életben van helye, az ő másvilága ez a világ lehet, az élő világ. én nem vok idevaló, ő ide termett, arra, ami való ebből a világból, az életből. tehát nincs igazság a földön, h ő nem itt van már, neki való itt lenni. szóval az élet szerves része kell legyen kézzelfoghatóbban, így érzem, míg másnak, nekem eleven valóbbja meg tán tényleg nem szervesen idekötődő. tehát akkor van igazság a földön, ha aki valóban életrevaló, az életben is marad, hát ez sem így van, s nem igazságos, inkább felkavaró, mint megnyugtató, ő nem egy jótétlélek, egyéb, hanem egy az élettel. az élet ami úgy örök, h állandóan változik, de lényege ugyanaz marad, nem utas, hanem az út része, nem minden, de a mindenhez vezet. s akkor van igazság, ha ez az út. ha szakadozottan lehet jelen, ha az élet megszakadhat, az az igazság vágyott teljességének hiánya. teljesebb igazságot vágyok, ahol az élet útja vezet, ami egy vele, ahol az én helyem ezen az úton, nem szemben. utat nekem, az ő útját, addig, e teljesség vágyát, az igazságtalanság nyugtalanságát, az út teljességében, ne többet részességében, azt a valót, amit jelentett, méltó helyén, ahol betölti azt, s ahol eltelhetnek vele.

az erzsébetparki kődomb tetején naplementekor. küzdve az élet részségeivel, a teljesség hiányával, magunkban raboskodva az egésszel. alagút a fény végén.
elmélkedve messzire vezető szálakon a vámpírok kapcsán.
felhorkanva h h nem tekintik művészetnek a nox együttest az erre fogékonynak mondottak.
felismerve a fear factory nagyságát a techno és metal fuzionálásában.
a bulijain.
a kilátónál.
aztán elvágólagosan távolodva a ma gúzsaiban.

ne kísérts, hisz vuk vagyok,

de kísérj hol ez út ragyog

https://gyertyalang.hu/szemely/134758

https://www.facebook.com/notes/ivanovic-attila-vuk/homár-él/3138850456148501/