Ars longa

Itt van a tél
Hirnöke hulló falevél,
Hidegen fújó szél.
Lassan szürkévé válik az ég.

De tél nem csak tájra borul?
Hanem emberrel is elbán zordul.
Nem számít neki? hogy úr vagy koldus,
Beköltözik szivébe s nem mozdul.

Bár szép a táj,
S tán búslakodni kár,
De a gondolat fáj;
Lehet a szívből sosem költözik ki már.

És van mikor elborít a tűz,
Mi nem engedi, hogy kihűlj.
Ilyenkor még a szerelem lángja is fűt,
De milesz ha egyszer kihűlsz?

E gondolat
Embereket sokáig foglalkoztat.
Mert e kérdés tán a legfontosabb,
Mi fáj a legjobban.

Bocsánat,hogy én vagyok
Bocs mert magamat adom.
Nem fordul elő többet,
Hogy megihlet az ötlet.

Mert tudod szép az élet,
Csak álmod el kell érned
Ébredj mindig bátran,hogy
Csodákat vigyél célhoz.

Én igyekeztem ezt tenni,
Lett is belőle valami,
Mert piedestán vagyok,
Hová magamtól állok.

Nekem nem hullott semmi az ölembe,
Mindenért meg kellett küzdenem.
Nem volt egyszerű elérnem bármit is,
De most nézz meg nézz rám a szemembe is.

Ördög vagyok én nem tagadom,
De azt sem hogy mindenki ugyanazon,
Az oldalon áll,
Mert senki nem hoz változást.

A saját képzelgéseink,
Rögeszméink
Láncai tartanak
Mindenkit fogva.

Bátortalan mindenki,
A fűk a fák...mindenki.
Ne élj hát ha nem akarsz,
De az tudnod kell hogy ki kell tarts.

Hosszú lesz még a sötét kor,
Mit eljátszottunk már párszor.
Senki nem vesz észre semmit,
És nem tesz semmit.

Kritizálni tud csak,
Annak nagy mestere az.
Benne van a gondolat,
De mozdulni nem akarna.

Mondd hát barátom,
Hová tartunk most?
Mi lesz ezután,
A letűnt korok után?

Elengedem az emléket,
Had szálljon fenn az égen.
Nem gyötröm többé magam,
Elengedem,szárnyaljon magasan.

Többé nem kötöm magamhoz,
Had menjen,éljen szabadon.
Nincs már erőm emléket fogva tartani,
Engedem hát menjen hagyom magasan szállani.

Bár soká tartott mire beláttam,
Hogy csak erőm veszi hiába tartom bezárva.
Hagytam hát had szárnyaljon,
Ott fenn magason.

Ezen a helyen verseket,darabokat,kritikáimat és még meglátom mit fogok publikálni.A véleményeteket szívesen várom.