Visszhangok

Nincs itt semmi rendkívüli.

Csak a sárga bögre a kopott asztalon,

egy karcolás a fülén, amit tavaly szerzett.

A gőz nem üzenetet ír a légbe,

csak jelzi, hogy a víz még emlékszik a tűzre.

Kint a szél nem „suttog” titkokat,

egyszerűen csak nekilökődik a falnak,

mert útban van.

A fa sem „imádkozik”, csak áll,

mert a gyökér tartja, a fény meg hívja.

Nézem a kezem.

Öt ujj, néhány barázda, a múlt lenyomatai.

Kié ez a kéz? Egy történeté?

Vagy csak a szerszám, amivel a Jelenlét

megérinti a világot?

Nem várok a nagy pillanatra.

Nincs „odaát”, és nincs „majd ha”.

Csak ez a halk sercegés van,

ahogy a toll a papírhoz ér,

és a csend, ami akkor is marad,

ha elhallgat minden szó.

Nem szép ez, és nem csúf.

Csak valódi.

Mint a kő a patakban,

amit nem érdekel, hogy látják-e,

vagy hogy hová tart a víz.

Csak van.

És ez a „van”... elég.

Ki vagy te,

amikor a kijelző sötétre vált,

és nem tükröződik benne

se elismerés, se gyűlölet?

Ki vagy te,

amikor a „tetszik” gombok kútja kiszárad,

és nem marad más,

csak a saját tüdőd lassú, ritmikus zaja?

Egy név a papíron?

Egy funkció a gépezetben?

Vagy az a néma figyelem,

ami a szerepek mögött, a sötétben vár?

A világ azt suttogja:

„Szerepelj, hogy létezz!

Vérezz a színpadon, hogy lássunk!

Add el a magányod, hogy közénk tartozz!”

De te tudod a titkot:

A szabadság ott kezdődik,

ahol a jelentéktelenség nem büntetés,

hanem a legvégső hatalom.

Aki láthatatlan, azt nem éri el a hurok.

Akit nem ismernek, azt nem tudják irányítani.

Aki nem akar lenni „valaki”,

az végre lehet Minden.

Nincs több taps-éhség.

Nincs több megfelelési kényszer.

Csak a tiszta, hideg éberség,

és a felismerés, hogy a színház háttérbe vész,

amint nem vagy hajlandó

többé eljátszani önmagad.

Az üresség nem fekete lyuk.

Az üresség a tiszta lap,

amire a Gépész már nem írhat többé kódot.

Nem vezet sehova.

Nincs út, nincs ösvény, és nincs kapu,

mert nincs senki, aki elindulhatna rajtuk.

A „kereső” csak egy utólagos gondolat,

egy címke a Gépész szalagján,

egy kései reflexió arra, ami már most is Van.

A szabadság nem a célvonal.

Nem jutalom a jó magaviseletért a sorban,

és nem egy állapot, amit el kell érned.

Csak a felismerés, hogy minden törekvésed,

minden „közelebb kerülésed”

csak finom formája a menekülésnek.

Menekülés attól, ami már most is igaz.

A legmélyebb csapda nem a világ zaja,

hanem az, hogy van egy belső középpont.

Egy „én”, egy „belső tanú”, egy szilárd középpont,

aki az egészet átéli.

Keresed, de nem találod,

mert soha nem létezett ott, ahol nézed,

mert csak a keresés fáradtságában létezik.

És amikor a hajsza végleg kifullad,

nem valami új történik veled.

Csak lelepleződik a csalás:

soha nem volt senki, aki keresett volna.

A megvilágosodás nem plusz teher,

nem hozzáadás.

Nem egy újabb Rolls-Royce a garázsban.

Hanem minden elképzelés elvesztése arról,

hogy valaha is hiányzott volna bármi.

Ezt nem birtokolhatod.

Nem beszélhetsz róla úgy, mintha a tied lenne.

Ez nem vigasz a panaszkodóknak.

Ez nem egy újabb útmutató vagy üzenet.

Ez csak az, ami megmarad,

amikor minden történet, amit magadról hazudtál,

már nem érdekes többé.

Ott, ahol elfogynak a szavak,

ott kezdődik a csend, ami nem kér enni,

ami nem akar sehova eljutni.

Csak Van – tisztán, naturálisan,

mint a fény a vászon mögött.

Nem azért jöttél, hogy jól érezd magad. 

A "boldogság" csak a rendszer legédesebb altatója, 

egy puha párna, amibe belefullad az éberség. 

Aki boldog akar lenni, az nem látni akar, hanem felejteni. 

Anesztéziát kér a létezés súlya ellen.

De te nem a kényelemért jöttél. 

Te Jelen lenni jöttél. 

És a Jelenlét nem ígér semmit. 

Nem vigasztal. 

Nem tesz különlegessé, nem ad diplomát, nem simogat. 

A Jelenlét egyszerűen csak: van.

Ott van a kudarcban, 

a rozsdás gépszíj nyikorgásában, 

a fáradtságban, és abban a csendben is, ami fáj. 

A boldogsághoz feltételek kellenek: 

siker, pénz, egészség, maszkok. 

A Jelenléthez nem kell semmi, csak a bátorság, 

hogy ne nézz félre, amikor a valóság randa.

Ne akard, hogy a mozi hozzád igazodjon.

 Ne várd, hogy a gépész csak vidám színeket keverjen.

 Aki jelen van, az nem válogat a képek között. 

Az látja a kátrányt, látja a fényt, 

és nem mondja egyikre sem: "kell".

Ez a valódi szuverenitás.

 Nem a "szentté válás", nem a "felemelkedés", 

hanem a sűrű, józan, tiszta itt-lét. 

Amikor már nem kérdezed: 

"Boldog vagyok-e?",

 mert a kérdés értelmét veszti a létezés súlya alatt.

Nem tartozik neked a világ semmivel. 

Nem ígért senki sikert, se békét, se megváltást. 

Csak egy esélyt kaptál: 

hogy ébren légy, amíg tart a film, 

vagy végigaludd az egészet a boldogság édes gőzében.

Állj bele a pillanatba. 

Ne díszítsd fel. Ne magyarázd meg. 

Csak legyél ott. 

Ez a legbrutálisabb lázadás, amit a gép ellen elkövethetsz.

A mozinak nincs vége, csak mert felébredtél.

A gépész továbbra is pörgeti a filmet,

a vásznon ott a neved, a múltad, a sebed,

s a tömeg még mindig ugyanazt a drámát követeli.

A hiba nem a szerepben van.

A hiba ott van, amikor elhiszed, hogy a véred valódi,

hogy a vereséged halál, a sikered pedig te magad vagy.

Amikor elfelejted, hogy a jelmez alatt nincs más,

csak a néma, mozdulatlan Jelenlét.

Vak az, aki csak a maszkot látja a tükörben.

De az is vak, aki harcol a maszk ellen,

mert a harccal csak újabb életet lehel belé.

Az igazi művészet: hordani a nevet, de nem hallgatni rá.

Végigjátszani a napot, de nem vinni haza a díszletet.

Úgy ülni a nézőtéren, hogy közben te vagy a fény is,

ami a képeket a falra rajzolja.

Ha tudod, ki vagy a maszk nélkül,

bármelyik maszkot felveheted.

Lehetsz hordóban lakó bolond, vagy néma idegen,

mert már nem a szerep határoz meg téged,

hanem te határozod meg a pillanatot.

A játék folyik tovább,

de te már nem a gépszíj vagy,

hanem a csend, amiben a gép zúgása elvész.