A szemlélő válasza

Látom a rezgő négyzeteket a falon,

a technika buta rángatózását, 

Ahol a név csak egy elhagyott kacat,

mit a véletlen idegen arcokra aggat.

Látom a steril szobák fojtó porát,

ahol a lélek vegyértékei nem számítanak,

csak a pecsét a gyorstalpaló papíron,

meg a gőg, mely nem látja saját nyomorát.

És látom az ömlengést a digitális tereken, 

a visszfényben fürdő, zajos büszkeséget,

ahogy a pillanatnyi ürességet,

mindenki saját szobrának fragja,

átgázolva néma szíveken.

Én csak állok a huzatban. 

A szél észak-északnyugati, tisztító. 

Nem érzéketlen ez a csend, csak távolság. 

Belül a béke nem alku tárgya többé,

mert a magányom végre megnyugtató.

A káosz dühöng,  mint a kinti vihar, 

de az ablaküveg még tart. 

Belül a béke nem alku tárgya többé: 

Látom a hibát, értem a hiányt,

s bár a világ odakint felkavar,

de már nem éri el a sár a hordóm falát.