A névtelen Forrás

Nincsenek szavak, s nincs irány se már,

határt a nyelv itt többé nem jelöl.

Nem érkezik meg senki, nincs ki vár,

a néző s nézett egybefolyt legbelül.

Nem élmény ez, mit elme feljegyez,

s nem állapot, mit mérni tud az idő,

nincs viszonyulás, se tudás, hogy mi ez:

a létezés előtti tiszta erő.

Nem csend a zaj helyett, nem vak magány,

benne a hang s a némaság is egy.

Nincs távolság a Tudat oldalán,

Nincs út, ahol a figyelem véget érhet...

Nincs tapasztaló, s nincs ki birtokol,

a „miért” kérdése súlytalanul hull ki,

nem ragyog fényesebben fent sehol,

nincs középpont, mi magát meg akarja tudni.

Útmutató ujjak a nevek mind:

Tao, Üresség, Isten vagy a Lét.

A Holdra mutatnak a jelek kint,

de a Forrás nem tűri a címkét.

Az élet megy tovább a medrében lenn,

fájdalom, mozdulat jön s tovatűnik,

de nincs már középpont a végtelenben,

hol a történet önmagába gyűlik.

Nem cél e hely, nem jár érte jutalom,

nem változik a világ színe, képe.

Nincs semmi új e földi oldalon,

csak ami idők előtti, érintetlen, mélyen.

Mindahány gondolat előtt, legbelül,

minden mozdulat mögött, csendesen:

a Névtelen Forrás áll egyedül,

önmagaként, s nincs hiány semmiben.