Viorica blogja

"Fásultan vár, s végtelen sorban áll - én vagyok.
Hajnalban indul, s a munkára gondol - én vagyok.
Egy kórházi ágyból a plafonra bámul,
vagy vigaszt remélve a pohár után nyúl,
vakon keresgél, ahogy te is kerestél - én vagyok...

Plakátokon masíroznak az igazi hősök,
vagy elképzelt lovakon vágtatnak az ismerősök?
Nekem Te vagy a hősöm, kire fel kell, hogy nézzek,
milliókkal együtt lélegzel, tudom, érzed:
Lehetnél Te is, lehetek én is az az egy, az az egy.

Lehetek én is, lehetek én is az egyetlen,
kinek szíve eddig még soha nem tapasztalt mértékben,
folyton csak érez, s a tiéddel dobban,
s kivérzik lassan itt, ebben a dalban...
Lehetek én is, lehetek én is az az egy, az az egy....

Egy példabeszédben egy arc a tömegből a többiek elött halad.
Szentjánosbogárként fényt visz a hátán, így mutatva az utat.
Én bíztatnám azt, aki kilép a sorból, és bátran elöttem megy,
mert tudom, hogy jöhetsz még te is a fénnyel, vagy lehetek én is az az egy...."

/Vad Fruttik: Lehetek én is/

Végtelen sóvárgásra ítéltettünk

mondd?

Mert különös ez a kényszer,

sötét rögeszme

a szerelem nevében, ékszer,

melyet mindketten hordozunk.

Ellenállsz, mert így tartod helyesnek

vagy csillapítod szenvedélyem lázát?

Kéjes csatát indítok ellened, mert

ki akarom élvezni

rendíthetetlen önuralmad trónfosztását!

Szemed tüze elnémít,
megszűnik létezni a külvilág.
A szívemig hatol egy bizonyos szó
az este poros csendjén át.

Lassan lelkem is megérinti,
miután átjárta vérem útját
s mint apró légbuborék száll
a kék égbolton tovább.

Emlékszem, mikor Hold és Nap
járta táncát
szélsebesen repítve
a mindennapok forgatagát,
de életben hagyott a holnap,
hogy érezzem a világ fájdalmát.

Elnémult a világ velem
pedig oly sok bennem a szó.
Csak a csend kiált fejemben:
Még nincs itt az idő,
nem ez a nap az utolsó!

Hangok... és szavak,
melyeket hallgatni oly jó,
de túlcsordult érzelmeimmel viaskodva
nem jön értem a szó.

Réveteg fekszem ölelő karodban,
érzem gyönyörünk megint életre kél,
remegő vágyad elfúló hangodban,
látod... szerelmünk vadabb, mint a szél.

Neszező léptekkel érkezik a hajnal,
fényei álomba simogatva
terülnek szét arcomon,
tudom,
időtlen a tér amelyben járok,
de megtalálom a helyet
ahová tartozom...