Szinci blogja

Szinci•  2019. szeptember 6. 11:07

Ember az emberben

 Pócsa Józsefné

 Ember az emberben

 

 Csak nézem, figyelem,

 hol van az ember az emberben?

 Cifra köntösében díszeleg,

 szakadt farmerban,

az orrába néhány karika,

amibe beesik az eső,

annyira fennhordja!

 

Színház, színjáték, ami körül veszi,

kezében mobilt nyomkod,

az úttesten se jobbra se balra

nem figyel, csak megy.

Közben elrohan mellette az élet,

s a végén döbben rá,

senki nincs mellette.

Még az sincs, aki megsiratná,

az sincs, aki eltemetné.

   Szeged-09-06

 

Szinci•  2019. augusztus 4. 13:26

Nyüszít a csend

 Nyüszít a csend!

 A begubózott magányunkban

nem értjük egymás szavát.

Mérgez a lét körülöttünk,

nem változik semmi!

Ékké válik közöttünk

a megoldhatatlan jelen.

Igy telik el már rövid életünk.

A józanész legyőzi önmagát!

Az igaz szó elszáll,

mint a pitypang virága

a vadvirágos réten!

 

2019.08.03

Szinci•  2019. május 5. 06:26

Őriztem

Őriztem sok évig, mit tőled kaptam,

emléke volt egy boldog nyári napnak.

Oly messze hazámtól, óceánon túl,

mentem, szívemre hallgattam józanul.

 

De boldogságból fájdalmas bánat lett,

mert rútul becsapott, mélyen megsebzett.

S bár, az életem alkonyán is még fájt,

de feledni kell, a szívem nem bocsájt.

 

Mennyi gonosz ember van a világon,

kiktől az élet mindenkit megóvjon.

Kik nevetnek más boldogtalanságán,

jaj, mennyi buktató a sorsok útján.

 

De egy újabb nem várt boldog pillanat,

feledtette velem, és én azt hittem,

a bánatom már soha el nem múlhat.

 

Ha csalódtál, te sem emészd majd magad.

A boldogságnak elébe kell menni.

Ne várj, az élet oly hamar elszalad.

 

Szinci•  2019. április 30. 19:51

Nem mind arany

Nem mind arany, ami fénylik,

Jól meggondoltad ezt jó barát?

Ha majd a lepel lehullott,

Rájössz nem volt az tizennégy karát.

 

Búval teli vérző szíved,

Hiába már minden áldozás.

Futhatsz már a pénzed után,

Nagy hűhó, felesleges kidobás.

 

Széthullott a babaruha,

Másra tekinget a menyecske.

Késő-bánat nincs mit tenni,

Keresgéljél hozzádillőt helyette!

 

Szinci•  2019. március 16. 19:58

A nagy találkozás.Március idusa.

Március idusa.

A nagy találkozás.

1919. március 15-én született édesapám Kecskeméten.

Ez az idő volt az, amikor:

„A dualista rendszer összeomlott. Romjain új örökösök léptek fel: A diadalmas forradalom elsõ márciusi ünnepe, ünnep az ünnepek között, az idõk végéig piros betûs napja a magyar história ünnepszegény kalendáriumának. Amirõl hetven év elõtt álmodott az ország, az ma kivívott kincsünk, elrabolhatatlan vagyonunk: szabadok vagyunk. Március 15-e többé nem óvatos és ártalmatlan politikai tüntetés Petõfi szobra elõtt, afféle félig tiltott, félig megengedett és az illendõség korlátai közé beszorított "emlékezzünk régiekrõl" - de ne nagyon, csak annyira, amennyire a dinasztiának és a hadseregnek kedves, hanem immár fölszabadított ünnepe a magyar népnek..." (MAGYARORSZÁG, 1919. MÁRCIUS15.)

Apukám édesanyját nem ismerte, mármint ha lehet egy ilyen anyát így nevezni. Megszülte gyermekét, rábízta féléves korában egyik rokonára, azzal, hogy nagyobbik fiúgyerekkel (2, 5 éves) elmegy a boltba. Azóta sem került elő. Egyes mendemondák szerint egy hajós kapitánnyal külföldre ment és nyoma veszett. Édesapám tanyákon nőtt fel, cselédeskedett, egyik gazdától a másikhoz került, ütötték verték, rossz élete volt. Egyszer emlékszem mesélte, hogy büntetésből a gazda bicskával darabolta a haját, fülét majdnem levágta megsebezte. Sokat éhezett. Egyik alkalommal miközben éjjel az istállóban aludt, felébredt, nagyon éhes volt. Éppen akkor a z udvari kemencében sütöttek tököt és azt ő ellopta, mind megette olyan éhes volt. Ezért aztán kancsikával a gazda jól elverte, és akkor megszökött onnan. Más gazdához szegődött el dolgozni. Közben felcseperedett. Telt múlt az idő már legény volt mikor anyukámmal megismerkedett. 1942 benn, és elvette feleségül.

Közben ő kutatta anyját, bátyát, vajon hol lehetnek, de eredménytelenül. Illetve annyit megtudott, hogy anyja a bátyával együtt Ráckevére ment még akkor mikor őt elhagyta és beállt egy gazdához dolgozni, aki befogadta a gyerekkel együtt. Azonban hasonló módon a gazdát is becsapta, és a gyereket szintén otthagyta, aki aztán nevelő szülőkhöz került.

A kutatást megszakította a háború.

1944 március 15-én szállták meg a német csapatok Magyarországot és kezdték meg az ország szisztematikus szétrombolását!

Apukámat besorozták, elhurcolták, hadifogságba esett. A Don kanyarban harcolt. Majd megsebesült és visszahozták Magyarországra.

Akkor még nem tudta, hogy a saját bátyával, akit annyi éven át keresett, vele egy táborban volt fogságban.

Leszerelése után miután 2 lány gyermeke már volt, született egy fiúgyermek is 1949 benn.

Akkor örömében eldöntötte, hogy ezt a gyereket csakis a bátya fogja megkeresztelni, akit még nem talált meg ez ideig. Apukám azért imádkozott Istenhez, ha már a gyerekkora olyan gyalázatos volt, legalább a testvérét találná meg végre. Újra kutatásba kezdett, és lám Isten segített. Érkezett levél, hogy Budapesten lakik, az Illatos úton Azonnal felvette vele a kapcsolatot, levélben megbeszélték a találkozást.

1950 március 15-re esett a nagy találkozás. Pont születése napjára, és ez csak véletlen egybeesés volt. Megbeszélték levélben, hogy bátya és felesége vonattal utaznak Budapestről, Kecskemétre. Apukám az állomáson fogja várni lovas hintóval, ami fel lesz díszítve, az ostorra nemzetiszínű zászlócska lesz rátéve. Apukám mellény zsebébe piros szegfű. Kalapja mellett feltűzve darutoll.

Elérkezett az időpont. Apukám nagy izgalommal várta a nagy találkozást, de gondolom a testvére is. Már hallatszott a vonat zakatolása, fütyülése. Megállt a vonat és apukám szeme százfelé nézeget egyszerre, minden ajtóra, vajon melyikben fogja felismerni testvérét.

Megvan. Szinte egyszerre látták meg egymást. Közben a bátya felesége, már kezével mutatott felé és kiabált, nevén szólította apukámat. Ekkor a két ember, mint az őrült rohantak egymás felé és testvéri ölelésüknek alig lett vége. Micsoda öröm annyi év után, hiszen 31-33 évesek voltak. Sirtak örömükben. Beszálltak a hintóba. Hazaérkezvén se éjjelük, se nappaluk nem volt. Csak meséltek és meséltek egymásnak. Az öröm mámorában úsztak mindketten, miközben a másik szobában a két sógornő hasonló beszélgetésbe elegyedtek. A gyerek meg lett keresztelve, és évenként többször is találkozott egymással a két család.

Azóta már mindketten meghaltak, emléküket őrzi a család, és e boldog találkozást szájról szájra adjuk tovább.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom