Tiltott szavak

Vadul tépik fagyott húsomat,

Láva bugyog lent a jég alatt;

Véremben fürdenek bágyadtan az árnyak,

Szemükben a könnyek gőzölve fagynak.

Még hallom kissé gyilkos kacajukat,

Lüktető szívemmel oltják szomjukat;

Körbeállják széttépett testemet,

A holdba üvöltve mondanak köszönetet.

Én vagyok már a hold s az üvöltés,

Egyszerre sírok s önt el a nevetés;

Lelkem vére könnyük tükre lett,

Testem üvöltésükbe temettetett.

Farkasok szívében van üvegkoporsóm,

Szerelmem csókjára vár két kitárt karom;

Ott virágzik vadul a fehér krizantém,

Ahol a méreg marja vérüket feketén.

Azt akarom, hogy vérezzen,

Hogy kússzon-másszon, éhezzen

A fájdalomra, mely elnyeli

Testét, s darabokra tépi.

Azt akarom, hogy e szavak

Súlyosak legyenek, s szétlapítsanak,

Hogy megértsd, mennyire nem érted,

Hogy ez mind mennyire lángol benned.

Azt akarom, hogy neked fájjon,

Hogy mindig mindenki szánjon.

Te nem kérted, s még is ott lebeg

Fejed körül a védő, kínzó kéreg.

Azt akarom, hogy ne ments meg,

Hogy szorítsd kezem, s érezd, hogy remeg,

Azt akarom, hogy érezd a súlyát

Mindannak, mit ajkam valaha megformált.

Vérem fröccsen szárnyaidra,
Sikoly röppen ajkaidra,
Nézd a vászont, nézd mit tettél,
Sötét szempár, mit festettél?

Gyilkos mérged habzik számban,
Maradt egy csepp a pohárban.
De nem mersz még rám nézni sem,
Ördög mivoltod tükrözi a szemem.

Élő sírom felett tombol a zápor,
Bőröm, húsom égő hamu és por;
Vigyázz, nehogy kilépj esernyőd alól,
Nehogy lemossa a mázat sötét arcodról!

Ó, gyilkos, nézz végre szemembe,
Lásd műved, mit véstél szívembe!
Ne hazudj, ne tagadd, ki vagy,
Egyszer elégsz majd, s eljön a fagy.

Mocskos voltál, sárban úsztál,
Karod nyújtod, s belehúztál,
Tiszta szívem beszennyezted,
Fölém álltál s elhitetted:

Ördög lettem, gyűlölködtem,
A szeretetet elfeledtem.
Imám volt, hogy átkozzalak,
Pokol torkába kívánjalak.

De ki látta könnyező szemem,
Zokogó, vérző, összetört szívem?
S ki látta hogy torkomon az alma
Elakadt szavaidat hallva?

S ki látta szikrázó szemed,
Kegyetlen, elkárhozott lelked?
Ki értette, mit jelent nekem
Szavad, mellyel végeztél velem?

Ártatlan mázba burkolóztál,
S engem sötétségbe taszítottál,
Oda, hol nincs megértés,
Nincs kegyelem, nincs érintés.

Hagynád, hogy kést döfjek szívedbe,
Hogy mérget öntsek átkozott véredbe,
Csak hogy végül én legyek a hóhér,
S te maradj az áldozat, a hófehér.

De mit mondasz majd, ha eljön az igazság órája,
Hol lehullik a lepel, s megszólal a vég harangja?
Mit teszel majd, hogy eltakard sáros lelkedet,
Merre futsz majd, hogy elrejtsd keresztedet?

Hazudd, hogy nem fáj, hazudd, hogy nincs már,

Tagadd a fájdalom nevét, a remény suttogó szavát;

Feledd a kulcsot, az örökre bezárt  kaput,

Töröld el az ígéretet, a halálig tartó alkut.

Ölj, nevess, tudd, hogy élsz,

Érezz és vérezz, feledd, hogy félsz

Ha szád legörbül, torkod össze is szorul,

Ha sírás fojtogat, s szétkarmoltad már arcodat,

Parancsolj megálljt magadnak, mondd hogy elég,

Szíved ha újra dobogni kezd, s a forróságban elég,

Ne tedd meg, ne engedd magadnak,

Ne hagyd, hogy a könnyeid megalázzanak.

Kiléptem az útra
Egy kocsi elszáguldott
Kikiáltott újra
Csúnyán bosszankodott
Agyam kattogott ezen:
Talán az én hibám, hiszen
Ki ő, hogy gyilkossá tegyem
Mert én kifújnám lélegzetem

Egyébként is ott áll a kislány
Az ablakszélen megtörött szivárvány
Csak bámul engem, s én bámulom magam
Mert furcsamód szeme tükrözi saját magam
Ő néz, és látja azt is, ami nem volt
Látja a vért, az agyvelőt, a nőt, aki holt
És a vér, bár nem tapad kezéhez
Még is örökre hozzátapad, vérez

Mert ő látta azt, ami nem kellett volna legyen
S évek múlva ott találja magát a járdaszélen
Ahol elszáguld egy integető kamionsofőr
Aki már hallja ahogy hozzálép a börtönőr
Mindenki látja azt is ami volt, azt is ami nincs
Látják a vért, s az agyvelőt, de a "miért" lenne a kincs
Egy bácsi rosszallón rázza is fejét
Nem érti, mi történt a világgal, mi ez a sok szemét

És mindenki úgy utál már itt a járdaszélen
Hogy szívesen látnának darabokban, mint egészben
Látom, ahogy a sárgamellényes úr szedi lábát
Hallom gondolatait, érzem, mint köszörüli torkát
És hogy jön majd a pszichológus, a zárka
Az őrület és bánat, a takaró és párna
Ó, elég! elég legyen mocskos álszent világ
Inkább zuhanok, s nőjön síromra penészvirág

Csak annyit bár elmondhatnék utoljára
A kislánynak, kinek szája maradt tátva
S a kamionsofőrnek, ki egy pillanat alatt
Kijózanodott, s torkán akadt egy falat
Csak annyit bár elmondhatnék nekik,
Hogy majd ha egy pillanatra lenyugszik elméjük
Kérdezzék meg halkan, suttogják a szélbe:
"Vajon miért, miért, miért tehette?"