A jó fiú

Tavasszal történt, a tatabányai vasútállomáson. Még hidegek jártak és az állomás huzatos része elől távolabb, egy padon ülve olvasgattam. Fel-felnéztem, és szemszögembe egy 20 é forma fiatalember került, aki méregette az utazókat. Ki bökött magának, mellém ült. Nagyon kedvesen, udvariasan szép napot kívánt. Viszonoztam kedvességét, de láttam rajta, hogy nem egészen százas. Magamban azt gondoltam, hogy aki az, annak miért nem természetes, hogy üdvözli a másikat? Ha idehaza a buszmegállóba megyek, és ott már vár valaki, Én is automatikusan üdvözlöm, akkor Én sem vagyok százas? Elszégyelltem magam, a fiú megkérdezte hová utazom? Elmondta, hogy valamelyik multi boltban árufeltöltő, és hogy imádja csinálni, meg hányszor segít a vevőknek ezt, azt megtalálni. Mondandója közben mindig belefűzi-„már elnézést, ne haragudjon, bocsánat” Elgondolkodtam…..ha mindegyik ezt tenné? Szerettem volna megölelni. Csak ömlött belőle a szó, tudtam, tán kisegítő iskolába járhatott. De ha ott ilyen emberségre tanítanak, akkor máshol miért nem? Összeszorult a torkom, a vonatom bemondták. A fiatalembertől udvariasan elköszöntem. Ő jó utat, kellemes napot, jó egészséget kívánt.
Elnézést kért, hogy megzavart, de nagyon jól elbeszélgettünk-mondta- és odébb állt.
Az úton nem ment ki fejemből- várja-e valaki? Tud-e valakivel egyáltalán szót váltani? Ahogy idősödöm, egyre érzékenyebb leszek, hívatlanul a könnyeim elerednek. Mit gondolnak rólam, mi bajom lehet? Kit érdekel, a vonaton senki nem kérdezi meg.
Hónapok teltek el azóta, a fiú feledésbe merült. Most buszon utaztam, s a hőség miatt, ment a klíma, ami talán túlontúl működött. Éreztem valaki néz.
Felpillantva, megláttam a fiút. Az emlékek előjöttek, és vastag párás szemüvegén át is láttam jóságos tekintetét. Szívem szerint megsimogattam volna, láttam nem ismer meg.
Többekkel együtt leszállni készültem, a fiú előre furakodott, ekkor láttam meg, hogy járása is hibás.
A buszról elsőként ugrott le, és megállt. Mindenkinek nyújtotta karját, hogy a lépcsőn lesegítse. Még az idősebbek is elhúzták kezüket, mintha fertőző volna.
Én nyújtottam a karom, hagytam, had segítsen ( bár könnyebben mozogtam ,mint Ő) majd megköszönve, további szép napot kívántam neki.
Az arcán futó mosoly szaladt át, szemüvege még párásabb lett, de az ajtótól nem mozdult, amíg mindenkit le nem segített. Visszapillantottam, és láttam a mosoly az arcán maradt.
Emlékezetemben most már benne van, a „jó fiú” így őriztem meg.