Varga Z. Lajos blogja

Latinovits gyűlölte a tehetségtelen, kisstílű embereket, akik éppen ezért, sikertelenségük megtorlásaként kegyetlen bosszúállók voltak. Bosszúállóak sikertelenségükért a sikereseken, tehetségtelenségükért a tehetségeseken. Művész volt, a szó legjelentősebb és legnemesebb értelmében. Művész, aki nem volt megalkuvó! Nem ismerte ezt a lehetőséget. Szenvedélyes emberként élt, szenvedélye volt a művészete. Ha úgy érezte meg kell mondania a véleményét, megmondta, keményen kertelés, köntörfalazás nélkül. A kemény kritika azonban mindig javító szándékot hordozott. Mindazonáltal tudta, hogy kritikái a tehetségtelen embert nem fogják tehetségessé tenni, de megpróbált javítani valamit a rettenetes, elviselhetetlen színvonalon. Kritikáit a művészet, a tehetséges művészek védelmében tette. Zseniális ember volt. Élnek e vajon ma közöttünk Latinovitsok? Él e egy is, aki zseniálisan tehetséges, aki véleményt mond, aki nem hallgat, aki nem tűri a sekélyest, aki nem állítja, hogy művészet a glitteres villogás, a bájolgás, az egymás mellé rakott szavak parttalansága. Remélem, vannak és születnek Latinovitsok!

A hajléktalan élete

Megálltam most szombaton, reggel kilenc tájékán a szegedi Széchenyi tér egy parkolóhelyén kopott autómmal. Zárom az ajtókat, egy bátortalan,  negyven forma ember lép mellém, s halk, de tiszta szóval verseit ajánlja föl megvételre. Száz forintot kér egy kézzel teleírt oldalért. Kettő vers volt nála. Megvettem mindkettőt. Hálásan emelte föl a fejét, s bemutatkozott:

Juhász Attila hajléktalan.

A hajléktalanszállón lakik az Idóház téren, a nagyállomásnál. Ha felhívom a szállót, tudnak róla információüt adni. Ott elérem.  Összeszorult a gyomrom.  Ahogyan jött, halkan, és bátortalanul, szerényen tobábblépett a százéves fák árnyákában. Minden tiszta volt. Az idő, a találkozás, tiszta volt a lelke, és az öltözete. A lekünk összeért. Azóta sokat gondolkodom, hogy tudnék segíteni. Tudok e segíteni, tudunk e segíteni, mi, akik itt írogatunk egy botorkáló társunknak, egy embernek, aki éhezve, remegve, szégyenlősen verseket farag.

Aki éhezik, munkát akar, s fel szeretne állni.

Aki bármit elvállal, munkát akar. dolgozni akar, mindössze élni akar!

Szégyellem ezt a világot! Nagyon szégyellem!

Tudunk segíteni? Halljátok mindannyian, sok-sok százan akik itt vagytok!

Akartok segíten?

A hajléktalan élete

Hajléktalan vagyok, az utcán élek,

A jövőmtől, mit is remélek,

Lenéznek a gazdag emberek,

Ha tőlük alamizsnát kérek!

Járom az utcát, nap nap után,

Éhezek hosszú napokon át!

Lakás helyett padon alszom,

Rezsire most nincs gondom!

Sokan lenéznek, megvetnek,

Akár élve is eltemetnének!

De én megyek tovább e rögös úton,

Nem álmodozom a boldog múlton!

Most még élek, reményekkel telve,

Verseket árulok szemlesütve!

Isten ezt az utat szánta nekem,

Becsületes vagyok, tiszta a lelkem!

Bármilyen is legyen a jövőm,

Becsületem mindig megőrzöm!

S ha a halál angyala eljön majd értem,

Tudni fogom: értelmes volt élnem!

Az esőcseppeket sírt égből ölünkbe hullt a május,

Hamar megcsináljuk a magyar összetartást,

Most végre megéreztük édes ízét,

Mert mára már keselyűink sem kívánják

Cafka szomszédjaink Trianon-trilláját.

2010. május végén

Fanyarul magyarul

Kovács néni.

Megy a pénz az Egyesült Államokba. Oda megy. Oda bizony. Ügyes gyerek ez az Obama, nagyon, de nagyon ügyes. Vajon hány Kovács, Szabó, Varga nénit környékezett már meg? Rájuk küldte Rockefeller késői utódait. Azok meg jöttek, szépen sorban, csak jöttek, és jöttek. Elmentek az ötkerbe, a nyolckerbe, de eljutottak Alsóbodzafásra, Nyírsajapusztásra, Vereskalmárfára, lassan de szisztematikusan. Elmentek mindenhová. Széttárták a karjukat, és azt mondották kétségbeesetten, és könyörögve: Kovács néni, bajban vagyunk. Kellene nekünk tízezer forint. Nem több, de nem is kevesebb tízezer. Hát aranyos lelkeim, szegínység van erre mostanság, nagy a szükség, akárki lássa – válaszolt reszkető hangon Kovács néni. De a Rockefellerek csak nem nyugodtak, mondták, amit mondaniuk kellet, ami volt az utasítás: Bajban vagyunk, csak tízezer, annyi csak! Tízezer kis forintocska. Na jó, nem bánom, adta be a derekát Kovács néni, s miközben megtörölte a csodálkozástól a tésztadagasztásba felejtett kezét a felsőszoknyájába, elindult s sifonér felé. - de mit mondtak, ki is küldte magukat? Hogy Mr. Obama?  Az Államokbul?  Láttam a televízióban, nagyon sovány a lelkem, egyem a szívét, reája férne egy kis magyaros vendéglátás, a bizony! Hát elhiszem én, hogy kell neki az a kis pénz, persze, hogy hiszem. De van egy kis baj, most jutott eszembe három faluval arrébbról, a Jóska gyereknek ígértem, mert malacokat akar venni így tavasszal, az ám! Sajnálom, de odaígértem már! Mire a Rockefellerek: Ugyan már Drága, aranyos Kovács néni, táncsak nem gondolja, hogy a pénze nem nálunk lenne sokkal, de sokkal nagyobb biztonságban! Méghogy malacok. Ugyan, ugyan, micsoda egy gyerekes dolog. Nálunk most –igaz, ami igaz - nem nagyon megy az olajbiznisz, meg az acél, de azért kell az a kis pénz, hogy fellendítsük az üzletet, menni fog minden, és kamatostul visszahozzuk személyesen. No- igazuk lehet, a múlt évben is kért az a Jóska gyerek, vette is a malacokat, de azért egy ezrest meg leeresztett a torkán – na itt van, vette ki a szép ropogós tízezrest a keményített damasztok alól, - aztán adnak valami papírt róla - kérdezte reszketősen Kovács néni. Persze, mondták egybehangzólag a Rockefellerek, ez egy komoly cég, ez az Amerikai Egyesült Államok – és már húzták is elő a hétpecsétes nyugtatömbjüket, aláírtak, föléírtak, elbúcsúztak. Kovács néni csak állt a kiskapuban, és könnyeivel küszködve integetett a Rockefellerek után: Micsoda világ, már odaát sincs pénz. Hogy itt nincs azt értjük, elmagyarázták, én meg a szomszédasszonyomnak, az meg a szomszéd Feri bácsinak. Így van ez jól, ilyenek most az idők. Majd jobb lesz, azt mondják. Mondtak már ilyet, úgy emlékszem. Akkor békekölcsönt adtak, kötelező is volt jegyezni, azt megjegyeztem egy életre, de meg ám! Abbahagyta az integetést, és egy gyors mozdulattal kivette a szoknya korcából a mobiltelefonját: - Te Jóska, ne gyere a pénzért, oda adtam a Rockefellereknek, majd jövőre visszahozzák, akkor lehet majd róla szó, addig se esznek azok a malacok, amiket venni akartál!

Hát itt tart Magyarország!

Varga Z. Lajos

2009. 03. 06.

Fanyarul magyarul.

Az országmarketinges.

Dübörög az országmarketing. Ez most tényleg dübörög. Megszólalt Európa, de megszólalt már az új amerikai elnök Barack Obama is. Mindegy, hogy miért, és hogyan, de kiejtette a Magyarország szót! Százezrek nyúltak a világtérkép után. Martha, az amerikai átlagháziasszony felhívja barátnőjét: - Te Alice, megtaláltad már Magyarországot, hol van? Én Zimbabwe alatt keresem, mintha azt tanultuk volna, nem? Hogy kínai kicsinyke tartomány? Visszahívlak. Olyan cuki ez az Obama, hogy így félti Amerikát a magyaroktól! – Nem is kell hívjalak, eszembe jutott, hogy főztem egyszer gulyást, a szakácskönyvben olvastam, magyar étel, nomád nép , sátrakban laknak. Azt mondod nem, az régen volt, amikor még gulyáskommunizmus? Az mi lehetett? Te sem tudod drágám? Akkor te mit hallottál? Hogy már ezerszám szerveznek utazási irodák oda egzotikus utakat? Igazán? Befizetek! Azt mondod egy milliárdos az elnök, akinek van egy hegye, és ott szállnak le a repülőgépek? Istenem! Rettentően izgalmas, egy hegyen leszállni! Te, és a mi édes kis Obamánknak miért nincs hegye? Szervezzünk gyűjtést neki, és hordjunk össze egyet! Az mégse járja, hogy a magyarok elnökének van, akivel meg minket ijesztget! –

Tony Curtis mindent megpróbált, beleadott apait, anyait, de szinte semmi sem jött össze, pedig jópofa lett pár éve az a reklámfilm. Most mindenki idejön, megnézi Budapestet, a rém rettentő várost, fellendül az idegenforgalom, kinn leszünk a vízből! Az idegenforgalom lesz országunk húzóágazata. Minden rosszban van valami jó, legalábbis azt mondják. Lehet, hogy most ez lesz a jó nekünk, az idegenforgalom. Emlékszem egy rettentően szőke nőre, egy amerikai vetélkedőben, az volt 25000 dolláros kérdés, melyik európai ország fővárosa Budapest. Ő ilyet bizony soha nem hallott! Még hogy Budapest! - Ez egy vicc ugye – kérdezte a játékvezetőt. – én azt gondolom Európa az egy ország – gőgicsélte, Budapest? Sohasem hallottam róla! Annyit tudok, hogy ott franciául beszélnek. Szóval ment még a kínlódás rendesen. Ma már nincs semmi ramazuri, még ez a hölgy is tudja már, hol vagyunk, mi a fővárosunk, már mindennek utánanézett egész Amerika. Hallottak már az emberről, aki vezeti ezt az országot. Ma valami jelentéktelen kis újság, a New York Times is ír rólunk, magyarokról. Erre mondjuk mi pestiesen, nem semmi. Ez aztán marketing! Profi, vérbő menedzseri munka. Jöhetnek a turisták. Bő száz éve nem volt ekkora beszédtéma Magyarország, talán 1900-ban a párizsi világkiállítás idején. Most csak jó érzékkel pár szép, színes brosúrát kell kivinni a világvárosokba, Jöjjenek, nézzenek minket.

Leszállás Ferihegyen.

Varga Z. Lajos

2009. 03. 05.