VandorSzekely blogja

Haldokló versek

Mozdulatlan álltam,
míg üveges tenkintetével bámult rám a kirakat.
Én is a szemébe néztem, mélyen,
s felfedztem benne a merengő magamat.
Tükörképem homálya mögött díszelgett könyvek színes sora,
s lehet a véletlen csupán, vagy a sors fintora,
hogy verses kötet volt az összes, igen...  mind papírba vésett, bájba öltöztetett modern költemények.
Nem tétováztam tovább, hisz oly kíváncsi lettem,
a bejárat felé fordultam menten,
s a küszöbét átlépve végre -valahára,
belevetettem magam a könyvek mocsarába.
Megragtam az első irományt mi kezembe akadt,
és belső izgalommal, reszketve vártam,
Hogy selymes oldait már végre meglássam.
Ki is tártam bátran és nyomban olvasni kezdtem,
boldog voltam tőle, de főképp telhetelen,
így hát olvastam, olvastam, egyre csak olvastam...
De lelkesedésem kezdett megsemmisülni lassan...
Émelyítően keserű csalódás és némi harag fakadt ki bennem,
látván, a sok össze ömlesztett és értelmetlen,
Halmát a leírt szónak,
"Az Isten szerelmére!" gondoltam,
"E könyvek oldalain versek haldokolnak!"
Rongyá koptatott klisék, néhány száraz kijelentés és a butácska meg árva,
Tőmondatok, érzéketlen kényszerházassága.
Mindezeket látva magamtól és a világtól kérdeztem én,
"Ez lenne hát a fejlődés? A modern költemény?"
Ha más ezt annak tekinti ... akkor hát tessék!
De hiába adtok a disznóra bíbor palástot,
attól még az nem lessz tőle fenség...
Csak egy disznó marad, miképp ezek sem maradnak mások,
mint jószándékú, hiányos próbálkozások.
Hiányzik belőlük a szikra, hiányzik az élet,
hiányzik minden formája az ember érzelmének,
de legfőképp hiányzik a dallam... a rím, a ritmus mi oly nagyon ősi... Szavamra,
ismeretlen sírjában forog most Petőfi...
Tán dúló haragjában vagy tán szégyenében...
bár még az is lehet, hogy e verseket látva
csak görcsösen nevet...

Elkésett kérdés... 

Miről is beszéltünk mi utoljára?

Hej öregapám,

Én nem emlékszem már...

Csak mosolyod dereng szememben s ráncaid,

Azok az évek ekéjével szántott barázdák. 

Lényedből szivárgott a béke,

Szavad halk volt és igencsak rövid,

Elnyűtt tested fájdalomtól égett,

A test, mely fölött már sírkő őrködik.

Ilyennek láttak éltedben akik nem ismertek,

Egy halk, mosolygós és igen bölcs embernek,

Nem is golndolhatták, hogy mindez csak a látszat.

Nem ismertem embert ki nálad katonásabb. 

Mentségedre szóljon, szeretted a munkát,

Szeretted a rendet s a csöndes kisfalucskát,

Szeretted az udvart s benne minden lényt mit lehet,

Csak egyet nem szerettél, a saját gyermekedet.

Hamis kedves szavak, miket feléje dobtál,

Lenéző mosolyal ő rá mosolyogtál,

S mindezt is csak akkor ha rányomott a kényszer,

Hisz ünnepnapon hagyományból ezt teszi a székely.

Máskor minden szóval csak a sírját ástad,

Túl gyengének vélted és mindenben hibásnak,

Igaz volt hibája, tán több mint amit vártál,

De megkövezted míg magad is a kőesőben álltál.

Hiú önzőséged rég meggyőzött téged,hogy

Magasztos személyedhez fiad fel nem érhet,

Keserűen irigy lettél amikor már láttad,hogy

Egy szál gyenge fiad többre vitte nálad. 

Már én is apa lettem, igy hát meg nem értem,

Ki nagyapánként helyt áll, az apaként miért nem?

Hisz barátok voltunk, jó barátok mi ketten,

Fejed fölé a sírkövet is magam emeltettem... 

Hej öregapám...

Velem kedves voltál, bár van néhány rossz emlék,

És ez egy bűnödön kívül én mindent elfelednék,

De meg nem bocsájthatom, hát bocsájtsa meg az ég,

Bár megkésve, de kérdem én,

Milyen ember az ki megveti gyermekét?