Vallejo blogja

Még nyög a föld, halódón hörögve,
Nyáladzó ködbe burkolt a határ,
Jégszívű tél csontjain zörögve,
Dermesztő lehellettel táncot jár.

Fehér csillanó hófoltok alatt,
Szürke sebzett testtel vacog a föld,
Takarója rút, rongyossá szakadt,
Bizton elfeledte milyen a zöld.

Mint halálangyalok, varjak gyűlnek,
S gyászlombot formálnak kopár fákon,
Másai dögszagú keselyűknek,
Tort ülnek az utolsó rugáson.

Bágyadt, erőtlen felbukkanó nap,
Tán végsőn elköszönni érkezett,
Vagy mint sápadt, vértelen arcú pap,
Feladni az utolsó kenetet.

Óh, te balga zordon!

Bár most még a tájat marcangolod,
Még birodalmad része mind ez itt,
Királyságod míly véges megtudod,
Én már hallom a tavasz lépteit.

Szűkölő iszkolásod kivárom,
Miként a földben szunnyadó magok,
Kárpótlást ér türelmünk a káron,
A fény, ezernyi szín s az illatok.

Mert eljő a tavasz!

Szétteríti szőnyegét a sáron,
És szirmot bont az olvadó havon,
Rügyet ébreszt csontszín nyirfaágon,
S tovalibben selymes fuvallaton.

Régebben is írtam, de sokszor elkedvetlenedtem attól, hogy hasonlatosnak éreztem magam ahhoz a színészhez, aki tudta magáról hogy jól játsza LEAr király szerepét, de mindig üres nézőtér előtt. Volt idő, amikor azért írtam, mert nem volt kinek elmondani az elmondhatatlant. Volt idő amikor azért, mert meg akartam örökíteni a pillanatot. Hogy ne vesszen a semmibe az érzés mely ihlette. De az igazság az, hogy lehet bármilyen magasztos érzésünk, gondolatunk, ha azt nem oszthatjuk meg másokkal, az ÉRTŐKKEL és MEGÉRTŐKKEL, olyan mintha soha sem létezett volna.

Kihajított múlt, mint megannyi szemét,
és kupacba egyre gyűlt a hulladék,
Melynek tetején csak egyedül vagyok,
Mint bús kakas,némán kapírgálgatok.

Már nem ösztökél az ősi feladat,
Már nem zeng a dal, ha jő a pirkadat,
Hisz messzire szökött a porta népe,
Amint feltárult kerítése rése.

Egyedul maradtam úr és a szolga,
Hangos kárálásnak itt már nincs dolga,
Itt maradt nékem a milliom kacat,
Keserű kenyér óvni kupacomat.

Birtokomon mikor fel s alá járok,
Megesik, hogy önnön szavamba vágok,
Néha fel-feugrok a dombtetőre,
Lássák,hogy van a hulladéknak őre.

Lám a domb oldalán sarjadó élet,
Itt is van helye indának, levélnek?
A derengő értelem mindent megért,
Újnak lesz bőlcsője a régi szemét.