Vallejo blogja

Majd két hete szenvedtem, mert a laptop tápkábelem elcsettent és ahogy az szokott lenni a legrosszabbkor történt.

Utánajárás? Költség és még ki tudja mi? Szóval volt gondom, és viszonylag kevesebbet tudtam fenn lenni, mikor hol sikerül beférközni egy pindurkát a netre.

Aztán az egyik szeretve tisztelt alkotó és levelező, valamint telefontársammal folytatott beszélgetés közben elkotyogtam, gubancolódik a helyzet. Kevesebbet tudok írni és főleg olvasni.

Még aznap postára adta az új tápkábelt most kaptam kézhez. Ez olyan volt mint a fórumban a "Mit kérnél a jó tündértől" topic ahova beírsz valamit és azonnal teljesülne.

Ráismerhetsz a legjobb barátra,
Melletted van mint fény és az árnya,
S tudd, néki a vezérlő gondolat,
Hogy messzire űzze a gondodat,
Bár nincs a kezében varázspálca,
Mégis számíthatsz véle csodára,
Míg lazán tolja el saját baját.
Ugye ilyen az igazi barát!

Meg akartam veletek osztani, mert jó tudni és érezni, ilyen is van! Itt is!!!!

Nékem a vers
nem csak nyers papírra
rótt szabályos halmaz,
rendezett betűk,
kutatnom kell benne
a keserűt!
Én akarom.
Hadd marja a nyelvem,
kell, hogy a gombócot
alkotóval nyeljem.
Vagy véle nézzem
a színt, a fényt,
érezzek illatot,
gyötrő kínt, reményt,
bennem is zengjenek
éledő dallamok.
S nem szégyenem, ha elragad
egy szösszenet,
aprócska gondolat,
melyben mint tükörben
láthatom arcomat.

Ne kérje tőlem senki,
szeretni valónak lássam
sár foltjait szobámban,
s ki követ hajít be ablakon,
nékem minta legyen,
etalon.
Felőlem akár
tanár is lehet,
a mindenek tudója,
kiben ha kél a nóta
dőlnek a hegyek.
Vagy lenne a nagy ígéret,
nem ihatom szavát,
fülemre tapasztott kézzel
tagadok igéket.

Különbözünk és nem vagyunk
különbek,
ki kevesebbet tesz,
ki többet,
de a mindennel van kerek,
egész,
a "csak az egy" magány
és tévedés.

Kételyek közt élek!
Mit véljek?
Lövés sincs
vagy csak lövés van,
s már félúton megpihen
minden szavam.

Ma reggel tallózgatva a figyelőmön szerepelő alkotók és alkotások között, megakadt a szemem egy számomra nagyon sokra tartott alkotótársam feltett verse alatti hozzászólásokon. Pontosabban egyen, amely hosszasan taglalta mindenki mással szemben a negatívumait az alapvetően és meghatározóan jó alkotásnak.
Persze tudom a jó is szubjektív ugyanúgy mint a rossz.
Ennek hatására egy történet jutott eszembe melyet ott meg is írtam, sajnálatomra a szerző a versét is levette bizonyos megfontolásból, de úgy gondoltam, ha már a történet eszembe jutott, hát itt is megosztom.
Jelzem, nem tudom már hol olvastam,regényben-e vagy újságban, de most ez mindegy is. Csak a példa kedvéér.

A történet.

Egy kislány kegyeiért, két fiú versengett egyszerre. Az egyik jóképű, kisportolt, szinte tökéletes, mintegy mértani remekmű. A mondatai is olyanok voltak mint ő maga, ékesszólóan ecsetelte a lánynak mennyire szereti, helyén volt ott minden az utolsó ékezetig bezárólag.
A másik átlagosnak mondható fiú, még sejpített is egy kicsit, s néha izgalmában meg-meg bicsaklott a hangja, míg elmondta a lánynak hogy oly nagyon szereti, ha pusztán a hajának illatát megérzi már akkor úgy verdes a szíve, hogy alig kap levegőt.

A lány bár szívesen tartózkodott mindkét fiú társaságában, érezte döntenie kell, mert itt másról van már szó. 

Az izgulósat választotta!!!!!! A másik fiú felháborodottan vonta kérdőre, ugyan mivel több az a kis jöttment, hogy őt választotta.
A lány válaszolt: Megygőzőbb volt számomra az érzelmi megnyilvánulása, oly emberi bírt maradni a kis hibáival együtt is, hogy nem lehetséges nem szeretni.
Ellenben a Te tökéletességed és az erre irányuló kényszerességed gépiességet eredményez a számomra. Nékem fontosak azok az érzelmek, melyek simogatnak.

Ennyi. Még mielőtt bárki félreértené a szándékom, jelzem, hogy azért írtam meg, mert némi párhuzamot érzek magam (s jó néhány hozzászóló) valamint a választását indokoló leány között.

Én is és látom többen így mérlegelünk és fogalmazzuk meg a hozzászólásainkat. 

Avagy berágtam

Hát ez lenne az előre?
Köszönöm.
Nem kérek belőle!
Lelkem nem enged,
Nem követhetem,
Ha zászlót bont a förtelem.
Míg tűzhelyet őriznek a házak,
Nem csókolhatok
Bélsárral kent szájat!
Szólok mert hiszem,
Sokak hangja vagyok!
Nem. Nem ilyenek a nagyok,
Hiszem, az idő okos,
Nem lesz hányaveti, hanyag,
S belőletek nem lesz
Soha tananyag.
A jelent küzdöm,
A jövőt vágyom, remélem,
Kell, hogy virág nyíljon
Ezen a szeméten.
Záruljon imával
A kifakadt gondolat:
Uram! Fordítsd ránk gondodat!
Lásd vannak kik közöttünk élnek,
Nyomorba dőlt lelki szegények,
Ott tülekedve, ott az élen,
Tort ülnek a szépen, s erényen.
Uram!
A bocsánatért esdekelek,
Hisz nem tudják mit cselekszenek…