Modern Shakespeare (színházi élmény)

 Ahogy a színpadon a történet szereplői nem érzik fonalaikat, mellyel a rendező bábozik velük, úgy élnénk mi is mindennapjainkat? Formába csomagolt érzések lennénk egy megírt forgatókönyvben? Honnan tudnánk, mi is a szabad akarat, ha mi se látjuk világunk, eme hatalmas színpad határait? Hogy irányíthatnánk sajátmagunkat, ha mindenütt különböző (társadalmi, szociális) törvények fognak bennünk közre? Nem hiszek a sorsban, de az egyén teljes függetlenségében sem. A választás szabadsága tényleg szabadság, vagy csak előre megírt darabok között válogathatunk?

Az ember ilyesmiken válsághelyzetben gondolkodik el, például ha egy sötét helyiségbe zárják egy hajó belsejében. Mikor megfosztják láncaitól. Egyedül marad, önnön lényével kénytelen kitölteni az ürességet. Aztán akkor megpillantja mélyre ásott én-darabkáit, melyek a temető földjéhez hasonló hullaszagot árasztanak. Meghalt volna, vagy csak kómában fekszik? Ó, csak ne legyen túl késő!

A Hamletnek is megvan a maga bája, zsenialitása, de a Rosencrantz és Guildenstern halott című előadás hallatán szerintem a modern Shakespeare-nek is tátva maradt volna a szája. Kezdem érteni, miért tartják az intertextualitást az irodalom csúcsának. Nincsenek kőbe vésett, kétdimenziós mondatok, melyek korlátozott számú rálátási lehetőséget biztosítanak, csak többdimenziósok, amik körülöttünk lebegnek, hogy miután elkaptuk az egyik felénk szállót, a rajta hagyott ujjlenyomatunkkal egészítsük ki lényegét vagy éppen változtassuk meg az előző DNS-darabkák lefedésével, és engedjük megint útjára. Ez az ,,új” dráma pedig egyszerűen megragadta az eredeti művet, megfordította és kirázogatta az ablakon a poros szavakat.

A színpad mulatságra készen áll, kérdés, te hol vagy. A dráma egyik helyszíneként funkcionáló álszínpadon színész-nézőkkel körülvéve, vagy a színész-nézők sorai között ülsz, esetleg a színházépület nézőterét gyarapítod? Színpadon belüli színpadok, hol mindenki a legkülsőnek érzi magát, egészen addig, míg meg nem változik a díszlet. Hatalmasabb erők húzzák össze a függönyöket, tologatják a hátteret, szűrik szavak formájában kiengedett gondolataidat, mozgatják a föld és tengerek alatti lemezeket vagy számolják napjaidat. Őrült rendszer, de van benne beszéd.

Csak ülsz a nézőtéren, és vagy. Valaki nyitott szemmel alszik, élete legújabb szerencsés vagy szerencsétlen fordulatán tűnődve. Mások próbálják túlélni a hátralevő időt, és közben észre sem veszik, hogy ironikus módon a színpadon is ez folyik. Valami váratlanra várnak, ami megtöri a szigorú határok közé ültetett szavak és mozdulatok egymásra fűzött gyöngysorát. Mindannyian ezt tesszük, csak úgy evickélünk. És mindig akad olyan is, akiért érdemes volt hónapokat feláldozni, aki a színpadon zajló varázslat segítségével önmaga tragikomédiáját véli szemei előtt felfedezni.