minimum-és maximumpontok

Gondolatok
V_Virag•  2017. június 30. 21:27

Vízélet - életvíz avagy álomvilágom egy cseppje

Gyakran mondják, hogy az álmaink vágyaink kiteljesedése, tudatalattink felszínre jövetele. Saját példával is igazolhatom ennek az elméletnek helyességét, mely ugyan nem fedi le teljesen álmaink okát és jelentőségét, központi szerepet tölt be felbukkanó álomképeinkben.

Nem meggyőzés céljából ragadtam tollat, hanem sokkal inkább a sajátmagam iránti bizonyítási vágy hajtott. Nemrég ismét az úszásra koncentrálódott álombéli szórakozásom, márpedig engem a víz puszta egyszerűségével, természetességével és tisztaságával igen könnyen hatalmába tud keríteni. Egyeseket az alkohol testben kifejtett tompító hatása dönt mámoros állapotba, én viszont a vízben rejlő lényegiséggel, elemiséggel vettem körbe magam, ami érzékeimet a hegy csúcsáig fokozta, mely esetben bekövetkezett tompultság a közegnek nem közvetlenül kifejtett hatása, hanem a lélek védekezése az érzékiség legfelső szintjének pusztító hatása ellen. Mintha énem ösztönösen a legbizalmasabb társának tartaná azt, ami létem, sejtjeim alapját képezi, amit az élet bölcsőjének tartunk. Szinte érzem ilyenkor az életet és az összetett egyszerűségében rejlő művészetet. Bár meg kell hagyni, nem vagyok valami jó úszó.

Egy viszonylag kis méretű, de teljesen magányos medencében találtam magam egyszeriben az éjszaka közepén. Lelkem szinte ujjongott gyönyörűségében, és ahogy mindig, most is életet lehelt belém. (Mert tudvalevő, engem a világ sokszor inkább fogyaszt, mint táplál.) Ilyenkor, mint korábban említettem, az érzékek kiélesednek, és énem végre teljes összhangba kerül matériájával.  Még most is élénken él bennem ennek az egyesülésnek csodatevő hatása, ahogy egy vízből kiemelkedő kőbuckán egyensúlyoztam a két kezemen állva, egyszer se veszítve képességeimbe, az önmagamba vetett bizalomból.  Mint ahogy két szerelmes terveket sző, olyan határtalansággal és hirtelenséggel kezdtem kitapasztalni eme belső szövetség erejét.  Akrobatamutatványok, mint szaltók, bukfencek, ugrások töltötték be abban a pillanatban számomra az életet. Nem volt börtön a test – bár én amúgy se vélem annak -, az is én voltam, hiszen jó szolga módjára teljesítette a parancsokat; amit a lélek akart, azt a test is. Tökéletes voltam, az élet tápanyagdús talaja. Érzéki, termékeny, de jelen esetben önmagamra értve, a saját életemre célozva, hiszen hiába éltem eddig, csak most kezdtem felfedezni az élet húsát a héjról befelé haladva. Ragyogtam és oly hibátlanul mozogtam, amilyen tökéletes rendszeren a biológia is alapszik.

Az embernek csupán annyit kell tennie, hogy kifordítja a lelkét, akár egy hangyabolyt. Mindannyiunk hemzseg ezektől a motoszkáló rovaroktól, labirintust teremtve a kialakított járatokból, nehogy lakóira leljünk, netalántán előhozzuk. De azért eső előtt, vészhelyzetben előjönnek. Néha a belénk csordogáló álom is kimossa őket. Na meg a víz.