minimum-és maximumpontok

 Ahogy a színpadon a történet szereplői nem érzik fonalaikat, mellyel a rendező bábozik velük, úgy élnénk mi is mindennapjainkat? Formába csomagolt érzések lennénk egy megírt forgatókönyvben? Honnan tudnánk, mi is a szabad akarat, ha mi se látjuk világunk, eme hatalmas színpad határait? Hogy irányíthatnánk sajátmagunkat, ha mindenütt különböző (társadalmi, szociális) törvények fognak bennünk közre? Nem hiszek a sorsban, de az egyén teljes függetlenségében sem. A választás szabadsága tényleg szabadság, vagy csak előre megírt darabok között válogathatunk?

Az ember ilyesmiken válsághelyzetben gondolkodik el, például ha egy sötét helyiségbe zárják egy hajó belsejében. Mikor megfosztják láncaitól. Egyedül marad, önnön lényével kénytelen kitölteni az ürességet. Aztán akkor megpillantja mélyre ásott én-darabkáit, melyek a temető földjéhez hasonló hullaszagot árasztanak. Meghalt volna, vagy csak kómában fekszik? Ó, csak ne legyen túl késő!

A Hamletnek is megvan a maga bája, zsenialitása, de a Rosencrantz és Guildenstern halott című előadás hallatán szerintem a modern Shakespeare-nek is tátva maradt volna a szája. Kezdem érteni, miért tartják az intertextualitást az irodalom csúcsának. Nincsenek kőbe vésett, kétdimenziós mondatok, melyek korlátozott számú rálátási lehetőséget biztosítanak, csak többdimenziósok, amik körülöttünk lebegnek, hogy miután elkaptuk az egyik felénk szállót, a rajta hagyott ujjlenyomatunkkal egészítsük ki lényegét vagy éppen változtassuk meg az előző DNS-darabkák lefedésével, és engedjük megint útjára. Ez az ,,új” dráma pedig egyszerűen megragadta az eredeti művet, megfordította és kirázogatta az ablakon a poros szavakat.

A színpad mulatságra készen áll, kérdés, te hol vagy. A dráma egyik helyszíneként funkcionáló álszínpadon színész-nézőkkel körülvéve, vagy a színész-nézők sorai között ülsz, esetleg a színházépület nézőterét gyarapítod? Színpadon belüli színpadok, hol mindenki a legkülsőnek érzi magát, egészen addig, míg meg nem változik a díszlet. Hatalmasabb erők húzzák össze a függönyöket, tologatják a hátteret, szűrik szavak formájában kiengedett gondolataidat, mozgatják a föld és tengerek alatti lemezeket vagy számolják napjaidat. Őrült rendszer, de van benne beszéd.

Csak ülsz a nézőtéren, és vagy. Valaki nyitott szemmel alszik, élete legújabb szerencsés vagy szerencsétlen fordulatán tűnődve. Mások próbálják túlélni a hátralevő időt, és közben észre sem veszik, hogy ironikus módon a színpadon is ez folyik. Valami váratlanra várnak, ami megtöri a szigorú határok közé ültetett szavak és mozdulatok egymásra fűzött gyöngysorát. Mindannyian ezt tesszük, csak úgy evickélünk. És mindig akad olyan is, akiért érdemes volt hónapokat feláldozni, aki a színpadon zajló varázslat segítségével önmaga tragikomédiáját véli szemei előtt felfedezni.

Gyakran mondják, hogy az álmaink vágyaink kiteljesedése, tudatalattink felszínre jövetele. Saját példával is igazolhatom ennek az elméletnek helyességét, mely ugyan nem fedi le teljesen álmaink okát és jelentőségét, központi szerepet tölt be felbukkanó álomképeinkben.

Nem meggyőzés céljából ragadtam tollat, hanem sokkal inkább a sajátmagam iránti bizonyítási vágy hajtott. Nemrég ismét az úszásra koncentrálódott álombéli szórakozásom, márpedig engem a víz puszta egyszerűségével, természetességével és tisztaságával igen könnyen hatalmába tud keríteni. Egyeseket az alkohol testben kifejtett tompító hatása dönt mámoros állapotba, én viszont a vízben rejlő lényegiséggel, elemiséggel vettem körbe magam, ami érzékeimet a hegy csúcsáig fokozta, mely esetben bekövetkezett tompultság a közegnek nem közvetlenül kifejtett hatása, hanem a lélek védekezése az érzékiség legfelső szintjének pusztító hatása ellen. Mintha énem ösztönösen a legbizalmasabb társának tartaná azt, ami létem, sejtjeim alapját képezi, amit az élet bölcsőjének tartunk. Szinte érzem ilyenkor az életet és az összetett egyszerűségében rejlő művészetet. Bár meg kell hagyni, nem vagyok valami jó úszó.

Egy viszonylag kis méretű, de teljesen magányos medencében találtam magam egyszeriben az éjszaka közepén. Lelkem szinte ujjongott gyönyörűségében, és ahogy mindig, most is életet lehelt belém. (Mert tudvalevő, engem a világ sokszor inkább fogyaszt, mint táplál.) Ilyenkor, mint korábban említettem, az érzékek kiélesednek, és énem végre teljes összhangba kerül matériájával.  Még most is élénken él bennem ennek az egyesülésnek csodatevő hatása, ahogy egy vízből kiemelkedő kőbuckán egyensúlyoztam a két kezemen állva, egyszer se veszítve képességeimbe, az önmagamba vetett bizalomból.  Mint ahogy két szerelmes terveket sző, olyan határtalansággal és hirtelenséggel kezdtem kitapasztalni eme belső szövetség erejét.  Akrobatamutatványok, mint szaltók, bukfencek, ugrások töltötték be abban a pillanatban számomra az életet. Nem volt börtön a test – bár én amúgy se vélem annak -, az is én voltam, hiszen jó szolga módjára teljesítette a parancsokat; amit a lélek akart, azt a test is. Tökéletes voltam, az élet tápanyagdús talaja. Érzéki, termékeny, de jelen esetben önmagamra értve, a saját életemre célozva, hiszen hiába éltem eddig, csak most kezdtem felfedezni az élet húsát a héjról befelé haladva. Ragyogtam és oly hibátlanul mozogtam, amilyen tökéletes rendszeren a biológia is alapszik.

Az embernek csupán annyit kell tennie, hogy kifordítja a lelkét, akár egy hangyabolyt. Mindannyiunk hemzseg ezektől a motoszkáló rovaroktól, labirintust teremtve a kialakított járatokból, nehogy lakóira leljünk, netalántán előhozzuk. De azért eső előtt, vészhelyzetben előjönnek. Néha a belénk csordogáló álom is kimossa őket. Na meg a víz.