„Universe*25”

Volt egy férjem, aki 28 évig drogfüggő és 13 évig alkoholbeteg volt, és akinek már az édesapja is keményen alkoholista volt. Emlékszem, apukám azt mondta, amikor összejöttem vele a kezdet kezdetén, hogy fel kell lépni az ilyen ember ellen, mert nincs joga tönkretenni másokat, egy egész családot, csak azért mert ő annyira gyenge, hogy nem bírja abbahagyni. És milyen igaza volt! Tulajdonképpen én pont ezt tettem. Az apja ellen is felléptem (amikor egy alkalommal, amikor bent tanultam a szobában, rám akarta törni az ablaküveget, ahol be akart jönni – lévén, hogy a ház szerencsémre be volt zárva, hogy engem bánthasson, de legalábbis valamit érthetetlen nyelven üvöltözött – szerencsére néhány hónappal később eltávozott), később a férjem ellen is rendszeresen felléptem.
A drogfüggéseit (merthogy speed-el kezdte még 1997-ben, és marihuana-val folytatta, illetve egészítette ki) 2004 szeptemberétől (ekkor jöttünk össze) 2013 novemberéig eltitkolta előlem, miközben 2009-2022-ig alkoholista is volt. A drogot 2025 decemberében hagyta – elvileg most már talán végleg – abba (ehhez persze heteken át tartó veszekedésre volt szükség).
Mindeközben engem, az őt nagyon szerető feleségét halmozott beteggé tett. Több egészségügyi károsodáson is keresztülmentem (miközben én nem éltem semmilyen szenvedélybetegséggel, a dohányzást leszámítva), mert amikor hozzá költöztem még 2006-ban, az 1 évvel azelőtt keletkezett gyomorkárosodásom körülményeit figyelembe nem véve, az kezdett el engem iszonyúan kínozni, hogy nem lehetett nála főzni, mert nem volt egy rendesen működő konyhája, se edényei igazán. Én gyűjteni akartam az ő saját tulajdonú házára, hogy legalább főzni tudjak benne, és ne kelljen kockára fagyni, ezért a hasznavehetetlen, eredeti szakmámnak hátat fordítva elvégeztem plusz 2 szakmát, hogy jól fizető munkám lehessen, mivel ő nem akart változtatni semmin, már akkoriban sem – mindezt persze teljesen kiéhezett, legyengült állapotban. Eközben, közvetlenül a záró vizsgáim előtt elszakadt a bokaszalagom, amivel a magyar egészségügy persze nem sokat törődött, tehát úgy maradtam, járni nem igazán tudtam. A vizsgákat azért elvégeztem. Majd mindezek után egy teljesen legyengült fizikai állapotban még mindezek tetejébe rákos is lettem… Persze még ekkor se hatott meg senkit az, hogy éhezem, sőt! Ekkor kaptam a legtöbb bántást, családomtól, férjemtől, és az ő csodálatos közegétől. Számomra ez volt maga az élő halál.
12 évi pokol következett számomra, betegen, megoldatlan egészségügyi konfliktusokkal. E tekintetben ma már legalább jobb a helyzetem, és van kiút számomra, de mindeközben végig kínlódtam az alkoholmámoros férjem rosszabbnál rosszabb döntéseit. 3 db 1/1 saját tulajdonú házat adott el, amelyek egyikében se volt hajlandó csinálni szinte semmit, konyhát sehol nem alakított ki. Gondolj csak bele kedves olvasó, egy egészséges („csak” a fogai vannak tönkremenve a 28 évnyi drogozástól), jó fizikumú (mert őt többnyire a fodrász vendégei, illetve az édesanyja etette, engem senki) fiatalember, aki három ingatlanban se képes egyetlen helyiséget se megcsinálni, miközben az addigra már gerincsérvvel élő felesége betegen is küzd helyette, és akit olyannyira nem érdekel semmi, hogy költözések alkalmával csak behányja a házba az összes dobozt, zsákot, minden cuccot (sok dolgot még el is paterol közben), majd én fájó derékkal szépen legózhatom ki, teljesen egyedül azt a sok mindent. És amikor menekültem volna, ki segített nekem! Senki.
Egy életre csalódtam a szerelemben, és mindenfajta párkapcsolati felállásban, nekem soha többé nincs szükségem erre. Megtanultam, milyen a társadalmunk. Aki megbecsülné, nincs semmije, akinek pedig minden az ölébe hullott, illetve a feneke alá tették, két kézzel dobál el magától mindent, semmit és senkit nem becsülve.
És hogy mi a legfájóbb ebben az egészben? Most hogy már nem él semmilyen szenvedélybetegséggel, mára elfelejti, hogy részben nekem köszönheti, hogy egyáltalán abba tudta hagyni, mert én még ennyi bántás után, ebbe az egészbe teljesen kimerülve is csak adtam és adtam lelkileg és mentálisan. Önreflexív, önszuggesztiós pszichológiai belső megküzdési technikákat adtam át neki, nap mint nap, amikor beszélni is alig tudott, létezni is, olyannyira rázta a hideg és remegett minden porcikája a durva elvonási tünetektől. (Vajon mit szólt volna, ha akkor én is átváltok aljas szemétbe, hogy nyúljon csak a piás üveg után…!) Én csak nyugtattam, és öntöttem belé a lelket. Most meg egyedül ő a „király”, hogy milyen ügyes és erős volt, engem pedig úgy cserben hagyott, hogy lehet, hogy maholnap utcára kerülök.
Minket, jó lelkű, jó érzésű embereket pedig észre nem venne senki. Minket már gyerekként sem szeretnek.
A hivatalos magyar egészségügy minket 24 és 27 évesen is semmibe vesz, de a társadalom persze ferde szemmel néz a gazdasági menekült, kivándorolt fiatalokra…
Néha azt gondolom, talán paradox módon megérdemelne a magyar társadalom egy olyan kormányt, amely még nagyobb nyomorba taszítja az embereket. Akkor megtudnák, mi a magyarok istene!
Olykor az az érzésem, mintha a nagy „világégések” előtt (talán már évtizedekkel) valahogy megnőnének a paradoxonok a személyes-és társadalmi élet tekintetében. Mintha az arra érdemes lelkek valamiféle magasabb szintű krisztusi megpróbáltatása lenne ez, egy világkorszak nagy váltása előtt. Vagy talán nem kell semmi bonyolultabb eszmét belelátni, egyszerűen csak túl sokan vagyunk, és mint azt a Universe*25 névre keresztelt egérkolónia kísérlete is jól példázza, az élőlények valahogyan ösztönösen szelektálják magukat, ha a létszámuk meghaladja életterük befogadóképességét, mintegy elkezdik megritkítani saját csoportosulásaikat, és egymás ellen fordulnak (és aki nem bánt másokat, azt fogják csak igazán bántani). Akárhogyan is, de a természet, illetve a Teremtő rendezi a nagy porondot.
Elfáradtam. Ezt a fáradtságot nem lehet szavakba önteni. Olyannyira elfáradtam. Már nem akarok adni magamból semmit, csak tenni a dolgom, amennyiben az élet ad még rá némi esélyt.