Írásaim

Ne bántsd!

Egy tizennégy éves, túlsúlyos kislány riadtan és némán álldogált az iskolai folyosón.

- Dagi! Zsírdisznó! Hogy nézel ki? Fogyjál már le! Nézzél már magadra! Undorító vagy! - záporoztak rá a kegyetlen mondatok.

Ő csak tűrt. Nem szólt vissza. Nem csinált semmit. Csak várt. Várt valamiféle csodára, hogy nyelje el a föld vagy mentse meg valaki. Például egy osztálytárs. Esetleg egy tanár. De ezek a csodák sohasem történtek meg és a napok kínzó körforgásában egyre inkább kezdte maga is elhinni, hogy ő valóban egy értéktelen hájpacni, aki érdemtelen a szeretetre, akinek nincs joga a boldogsághoz. Mert az csak a szépséges csinosak kiváltsága, és aki csúnya, az inkább haljon meg.

- Bárcsak meghalnék! - sóhajtotta magában, miközben az egyik diáktársa éppen a felebaráti szeretetet gyakorolta rajta egy kemény rúgás formájában. Fájt és sajgott a kislány hátsója. Még jobban sérült a lelki világa, mert a fizikai bántások begyógyulhatnak, de a szörnyű megaláztatások mocskos lenyomata örökre beleivódik az ember lelkébe. Hát még egy fejlődő gyermekébe. Pláne, ha az önbecsülés módszeres kiirtása naponta megtörténik - éveken át.

- Te nem vagy életképes! – üvöltötte hirtelen a csúfolódó gyerekhad fővezére, egy szőkésbarna hajú, kisportolt srác.

- Tank Aranka! - kontrázott rá egy szemüveges, barna hajú fiú.

Mindnyájan hangos vihogásban törtek ki - kivéve persze az áldozatot, aki már a sírás szélén állt, amikor végre megjelent egy tanerő. Tüskés hajával és szigorú arckifejezésével inkább hasonlított egy kiképző tisztre, semmint egy nőre, aki mellesleg az osztály tornatanáraként és egyben osztályfőnökeként is funkcionált.

- Mi folyik itt? - kérdezte a nyilvánvalót.

- Á, semmi! Csak szórakozunk, játszunk egy kicsit - felelte kórusban a két főkolompos, miközben az áldozat némi megkönnyebbüléshez jutott és már-már azt hitte, hogy megmenekült.

De nem. Mert a reményt keltőnek tűnő megmentője ahelyett, hogy megállította volna az iskolai bántalmazást, csak ennyit fűzött hozzá:

- Halkabban!

A kislány alig akarta elhinni, hogy ennyi történt. Végtelen csalódásának tortájára a tanárnő kente fel a habot, amikor így folytatta:

- Tényleg sürgősen le kellene fogynod, nagyon kövér vagy!

A kislány lesütötte a szemét és elméjében végig pergett az egész addigi élete.
A szülei válása, a súlyos vérnyomás betegsége, a torna alóli felmentése. A manduláinak kirángatása, a hízásnak indulása. Az, hogy hányszor próbált már lefogyni és hányszor utalták be kórházba. A különféle orvosok, védőnők és iskolai mérések kereszt tüze. Hogy hányszor éhezett és tanult sokszor korgó gyomorral. Hogy hányféle módszert, étrendet, receptet kipróbált már, valamint az is, hogy hányszor hízta vissza a leadott kilók dupláját és lett végül egyre kövérebb, és egyre éhesebb.

Az evés maradt az egyetlen vigasza. Az evés örömének elvesztése pedig talán még nagyobb veszteséggel járt számára, mint a saját, nyomorult életének elveszítése.

Senkire sem számíthatott. Mindenki csak követelte tőle a változást, miközben minden áldott nap lenyomták őt a víz alá. Szavakkal. Mert a szó, az sokkal súlyosabb fegyver bármi másnál. Mélyebbre szúr.

De mindezt nem lehetett elmondani, hiszen úgysem érdekelt senkit.

Így hát a gömbölyded kislány csak hallgatott, miközben arca még vörösebbre váltott. Mélységesen szégyellte magát.

Amikor végre elballagott az iskolából, azt a szabadulás napjaként élte meg.

Sok-sok évvel később véletlenül összefutott a szemüveges osztálytársával, akiből elvált buszsofőr lett és súlyosan elhízott. A másik főkolompos meg alkoholista vegyészmérnökként később magányos hajléktalanná vált. A karma működött.

- Anya, gyere már! Induljunk! - kérlelte gömbölyű anyukáját egy négy év körüli kis angyal.

- Mindjárt, csak még felveszem az új, virágos blúzom - válaszolta neki az anyja.

- Anya, olyan gyönyörű vagy!

- Szerintem is! - nyugtázta huncut mosollyal a háttérben várakozó apuka.

- Ó, köszönöm! - fogadta elérzékenyülve az anya és boldogan megölelték egymást.

szeress!! :))

(Házi feladat éjjel 22 óra után:)

Írj fogalmazást!

Kötelező tartalmi elemek:

1. Az első találkozás Dobóval

2. Az ifjú

3. Az ostrom idejen

4. Holdfogyatkozás utan

5. Miért példa az élete

Randi Dobóval

Az első találkozásom Dobóval nem volt túl egyszerű, mivel teljesen más korban élünk. De azért megoldottam. Sok pénzzel lefizettem jó sok embert és így belóghattam a NASA egyik raktárába, ahol az időutazáshoz használatos csillagkapu-fejlesztésüket őrzik.

Na, azzal már végrehajtottam a gyors időugrást és persze vittem magammal a visszaútra is egy mobileszközt, hogy ott ne ragadjak török kézen véletlenül.

Meg egyébként is hiányzott volna nekem egy csomó dolog abban a korban, szóval tisztára gáz lett volna nekem ott ragadni.

Szerencsére a beprogramozás és az időutazás gond nélkül lezajlott és hála a pontos használati utasításnak, egyenesen az egri várba röppentem Dobó bácsi színe elé, aki először meglepődött, de aztán sürgős teendői közepette mégis képes volt rám szánni pár percet egy interjú erejéig, amikor megpendítettem neki, hogy a jövőből jöttem és segítek a törökök megfékezésében pár nagyszerű technikai eszközzel. (Ez persze kamu volt, mert elfelejtettem vinni neki ajándékot, de hát a cél szentesíti az eszközt.)

Szóval az ágyúdörgések közepette leültünk egy vaskos nagy tölgyfaasztal mellé és még jó kis egri borocskával is megkínált - volna, de kiskorú révén én azt udvariasan visszautasítottam és inkább megkóstoltam a helyi kút kissé lőporos vizét. Azért finom volt és megköszöntem. Aztán mesélt az ifjú éveiről az ostrom idején, de mivel bizalmas dolgokat közölt és szaftos magánéleti történeteket is megosztott velem, így titoktartást fogadva neki megígértem, hogy erről nem írok majd az iskolai dolgozatomban. Így is tettem.

Olyan jól elbeszélgettünk, hogy gyorsan beesteledett és holdfogyatkozás után ráeszméltünk, hogy közben vége lett a csatának és hála a hősies női várvédőknek, meg a sok szuroknak megfutamodásnak eredtek a törökök és minden jó, ha a vége jó.

Könnyes búcsút vettünk egymástól - ő kissé hadilábon állt már a józansággal - és gyorsan hazaugrottam a mobil csillagkapus eszközzel, hogy még ma éjfél előtt ágyba kerülhessek - miután megírtam a kötelező fogalmazást.

Dobó élete azért példaértékű a számomra, mert úgy volt képes győzni, hogy közben jól érezte magát, szóval kiadta a melót alvállalkozóknak, ahogy ez manapság nálunk divatos szokás, de ebből is látszik, hogy az őseink már akkor is mindent tudtak és okosabbak voltak, mint manapság sok szalagmunkás. Vegyük hát könnyedén az életet és még a legnagyobb káosz közepette is próbáljuk meg élvezni azt, ami megadatott.

THE END