Pilla-versek

Mosolyra mosoly

(Munkám margójára)

Magyarország. Munka.

Kis iroda: "Migránsfogadó".

Ajtaján láthatatlan tábla:

Belépés hontalannak;

csaló is akad, de

azt nem közép,

hanem magasabb szint

dönti el...

Irodai dolog. Teszem... 

...ma láttam sírni a falakat.

Siratták az érkezőket.

Az elhagyott otthonokat,

a sebeket, a hegeket,

az éhesordítókéthónapos árvát,

árvákat, vagy a van kije, 

mégis szomorú gyerek(ek)et; 

a csonttörések hangját, 

a millió megjárt kilométert,

s azok sokszor zsúfolt 

vonaton kipihent fájdalmát...

...sírtak a falak. A fehérek,

de tisztán láttam 

rajtuk a véres cseppeket;

a nem méregből, hanem

a hiányból, félelemből 

születetteket. Le akartam törölni.

Ordítani akartam: - Engedjetek!!!

Hadd nyugtassam mind meg!

...de nem volt helyem. 

Elvették a lelkek, a nyártól

fulladók. Szóltam. Magyarul:

"Sajnálom, hogy

csak a falakat néztem...

már látlak titeket,

emberek! Feketék, barnák, 

fehérek, katolikusok, 

iszlamisták, zsidók, 

muszlimok, anyák, apák, 

véreik, fiatalok, öregek...

...ne adjátok fel.

Itt vagyok. Segítek. 

A világ, az Élet gyönyörű,

s az én emberrészem

sem romlott meg.

Csendes tekintet.

Alig hallható sóhaj.

Nem beszélt nyelvemre

tisztán érzett reakciók.

Nem bomba. Nem kés.

Nem ebola. Csak valóság:

hontalan-mosoly, mert

él ember, ki mosolyog.

Én. Aztán más, mint Ők.

Így jó, mert jó.

Nekem jó. Nekem.

Köszönöm a falaknak,

hogy nem csak sírni,

hanem az előttit 

is meglát(hat)tam...

Meg. Ma, az irodá(m)ban.

Nyitástól-zárásig.

Előtte... utána...

és eztán már mindig.

(2015. augusztus 12.)

© Pilla

Magyar-kéz 

(büszkeség, jövőkép)

Mondjátok, régi idők lisztje

miért sült keményebbé,

s volt fehérebb, mint ma?

Ideinek hol van a neme,

s miért foglal benne túl 

nagy helyet a korpa;

hova menjek, ha éhes 

vagyok, de tudom

nem akad fogamra

hajnalban dagasztott,

kemencében edzett,

tápláló fehérbőlbarna?

Ma mennyit ér az íz,

ha mívese rég nem

a munka (azt nem szeretik)!

Rosszul látom a

tésztát, szalagon futó 

szabványba porciózva

(vegyék gyorsan)...

...s hogy nem fontos finom-e.

Legyen meg mind...

...csak ennyi.

Miért? Mondjátok,

miért van így?! 

Miért romlik minden?!

István ezért halt,

miután imát, kenyeret,

mint életeket mentők

(harcban is) emlegetett?

Ugye, nem hiába?

Ugye, nem halunk

bele az íztelen, alig 

dagasztott valóságba?!

Istenem, válaszolj!

Nem?! Érteném.

Úgy tennék (én is) valamit

a közös asztalra, s

azzal a szándékkal,

hogy ne dobják kukába...

hogy legyen jövő(m),

büszkeség(em) 

Magyar-kezem, 

mit hitem mozdít

(dologra)... 

...s nem csak álomban.

(2015. augusztus 20.)

© Pilla 

Töredék jussról

Oly korban éltem én e földön,
mikor sok sezlony előtt vasfüggöny
takart kilátást, hogy még leskelődő
se lássa, mint fosztott meg otthont a barom
- bálványimádókból választott - Hatalom.

Oly korban éltem én e földön,
mikor széles paraván - bizony - volt
a templomok körött, bezárva imám,
mi csak kihallott, mikor szólta az átkot, 
s könyörgésem, hogy "Istenem, adj világot"!

Oly korban éltem én e földön,
mikor távolinak tűnt minden fény.
Sokaknak, másoknak, csakis nekem nem.
Az én álmom lelkemtől egész mennyig lángolt,
hogy élesen lássa Trón, s Szem, mennyire fájok!

Oly korban éltem én e földön,
hol kegyetlen gyilkoltak tisztákat,
fegyenccé mégsem tett Rendszere senkit,
csak az Istent, ki azonnal, és végleg döntött, 
a kénynek véget vet: vasakra rozsdát öntött
........................................................

Oly korban éltem én e földön,
mikor nem éltem, szájról-szájra járt 
vigaszként egy történet valakiről, 
ki folyton Egynek szidta - írtan - Sátán hurkát,
s szabad-világost kért, míg el nem nyerte jussát.


(2015. március 10.)
Pilla

Parafrázis Radnóti Miklós, Töredék c. versére.
Vajdics Anikónak ajánlva...

Mert Gyermekem...

"Így nem őrizte kincseit a gazdag",

mióta él e Föld, és mindene,

mint őrzök valakit én, szegény,

ki szültem kínok közt

egy tavasz-reggelen,

egyetlen gyermekem.

Nem létezik annál értékesebb, 

hogy kísérhetem, figyelhetem,

és nálánál nagyobb remény sem;

sem a sárgánsimogat-nap,

vagy a váltóruhás-természet,

de az otthon sem, a rendezett,

vagy a munkábólleszfalat,

terített asztalunk tányérján.

Tőle gazdag mindenem azóta,

hogy méhemben megfogant,

s egy fájdalmas kiáltással

szemembe boldogat csalt.

Ajándék, ki olyan kincs, 

mivel fizetni nem lehet, 

mégis táplálékot ad, ízeset.

Tőle kárpótolt kilenc hónapnak

tartása, várakozása,

s egészségét könyörögő imája,

és születése fakasztott szirmokat

életem kétséges magjából,

hogy édeni színe örök

erőt - pótolhatatlant - adjon.

Mióta először vett levegőt

állandó az én oxigénem is,

s mozog fáradhatatlanul kezem,

mert máshogy nem lehet,

hiszen van kiért tennem,

hiába, hogy sokszor

sötét nappal is az ég,

s viharok csúfítják el, mi kékje,

ha van, ki tisztán, esendőn is

képes kivilágosítani az, 

mert színt jelent fénye.

Csodálom, imádom őt, mióta 

első szava "anyát" mondott,

s előbb bizonytalan, majd

biztos léptekkel felém jött,

"és gazdag vagyok, mérhetetlenül",

mindegy ki, s mit ígér(t),

már van bizonyságom,

hogy hozzám teremtették,

hisz' dolgom formáját, 

kedvét, fényét őrizni,

hogy azokat le ne törjék, 

meg ne sértsék.

Az Úr rendelkezett.

Mosolygó-ösztöntől

vezérelten teljesítem,

és szívvel fogadom, hogy

tartom, ölelem, és nem csak,

ha apró szája kérlel, 

hanem mert így akarom, 

mert fontos,

minden más csak másodlagos.

Altatóm, hajnali gondolatom

miatta szól: Csináld, tedd,

hittel, holnap is, és mindig,

egyedül érte,

s míg a lehetőség adott.

(2015. február 21.)

©Pilla

Asszociáció Gemma Moretti Őrizlek c. versének idézett soraira.

Majdnem lekéstem, de nem!

PaulaEszmiÉletem!

Komolyra hiába próbálom,

nem viszi tollam kezem,

mert minket nem a könny,

vagy a filozófiákkal-percek

jellemeznek, hanem a 

hahotásmókás kedvek!

Mint most, nos, lám, 

így Zsuzsanapkor,

hogy nyakban zsibbaszt a vackor,

eszembe jut egy egyéves-emlék,

hogy Te, meg én, meg egy derék

hattyú dobtuk fel Fehérvár telét.

És nem ittunk, komolyan,

semmi alkoholt, és előtte sírtunk is

kicsit, mert egy kiállításra mentünk,

s nem kéz-kézben,

én vonattal, te - késve - kocsival...

emlékszel?

S miután orrunkat kártalanítottuk

jó nagy adag zsepivel,

eljártuk a táncunk:

én a hattyut űltem volna meg,

te meg be kell valljam, 

csak velem, s bátor látványommal,

ahogy becserkészem áldozatom,

s kínálom hot jeges fűvel.

Nah és a röhögőgörcs.

Mélyen él bennem.

Néha felriadok éjjel,

és homlokomra csapok,

Te Jó Isten, hát miket éltünk 

már meg mi Ketten?!

De nem?

Noskettő, mert az egy már

megvolt fentebb, ha már így

kifejtettem trillás tetteink,

engedd meg, hogy elmondjam,

mit kívánnék neked itt,

ebben a ramatykuszaversben:

ZsuzsámPólaEszmim!

A Jój Isten éltessen szentem!

Értetted? Vetted?! 

Eszt e! Esztet! Fentebb

- Brrr... Szóismétlek!!! - Mindet!

Puszi, meg ölelés, meg minden!

Szeretlekte Szeretettel

(Jaj, elfogyott a rímem)!

(2015. február 18.)

©Pilla

Szalay Zsuzska barimnak!!! Kiss, meg minden!!! :))) Boldogságos névnapot csajem!!! :)))