Volt és van..

Nem fojtom magamba a fullasztó gombócot.
Kipakolom asztalotokra, tudom csúnya,
de mit mondhatnék, ha öklendezek,
és nincs folyadék, mi e gátat oldja.
 
Nem titkolom magamba gyötrő érzelmem,
leteszem nektek, így ítéljetek, szépen,
mert mi lenne a helyes, mikor kétség verdes,
semmi, csak a hazugság, de nem teszem.

Emlékszem, amikor kezembe adták apró testét,
az utcán nem volt jó idő, trónon ült a dér,
de megannyi várt pillanat dalolt a jégben,
s nem volt kérdés, értelmet nyert a nagy betűs éden.
Várakozó metszés dudoros alhasam környékén,
elcsuklott gondolat, mit oldott az infúzió,
közben nem lágy dallamot suttogott a zöld fal,
de tudtam, ha kibírom, opera lesz, és gyenge moraj.

Tetőkön akkor fehér pihent, az autók alatt szürke,
kicsiny karját selymesen éreztem, és hittem:
holnapba tavasz érkezik, azonnal,s  ránk vár,
-mert feje felett glória volt, s pusztult az árny-
Szemébe nézve olvadt el minden fájdalom,
ami a vágás nyomán élet, és mardosott,
megannyi fejkúpot -orvoson- tarkán láttam,
és a pólyát szorítottam, szemét néztem, sírtam.
Még több kétség, félsz, ki nem mondott has-sóhaj
tudatta a jóval, és a rosszal: angyal érkezett;
világosan nevetett a reggel, és a fáradt hold,
ami éppen pihent volna, de a látvány miatt nem akart:
Mert szabad lett volna-e, amikor könnyes a szem, és nevet?

Akkor tudtam a célt, tartottam, az idő semmis volt,
hátam alatt a hideg pad nem tartott, kilángolt,
ütemre vertek a másodpercek, kérdések,
s anya lettem, érte véreztem, de tudtam túlélem.
 
Most csend van, nyomunkban emlék motoszkál
az időben fájdalom úszkál és lebeg, mert vége.
Minden, mit egy anya szív képzel, szürke, éppen,
mert háta mögött lökött a Sors Halált.

Nem titkolom, úgysem tudnám, nagyon fáj,
közben emlék, erő, méltóság és kitartás mutatja:
beteljesedik minden lélek sors, hiába a Vár,
mit Hit teremt, kopogó tudatra, és körbe,
zöldben, fehérben, sárgában és kékben, és éjben
-pihegek kapott alatt-, kiáltva fájt, mit tud
és elfogadást, mit idézhet, vagy szenvedve nézhet,
a kitaposott -közös- út nyomán, ahol méltó a szó,
s semmis a fájt, csak a látvány, az mar nagyon..

Nem értettem, a vak hogyan, és vajon mit látna,
mert vártam, az előttem időt, ahol jó minden:
ahol nevet az ég, és a rémálom nem erő,
aztán terveztem színt, festményt, képet,
ahol együtt nevet a Hit, és az Élet.
 
Most fáj nagyon. Keresem álmom- apró karját,
kedves arcát, selymes bőrén elterülő akaratát-
Istenhez szólok vádban naponta, hasonlóan:
Miért kellet ezt? Nem elég a kereszt? Mondd! Na?

Válasz suttog elmém kusza vonalán, és áll
poklok átkozott tüze kibukó sorján:
Bírta a legény, bírta ám, megbecsülte a létet,
nem könnyezett, pihenve várt, mert tudta
anyja szemében ködösen pislogó értelmét, létét,
örömét és fényét..

....de rendelkezett az élet,
ítéletet mondott percek hajnalán, oda írta ezt
legyen példád egy lélek, aki nem sikított,
aki nyomot hagyott, rövid élte mezsgyéjén.
Te pedig viseld el! Ne hisztizz. Csak fájj!
Aztán, majd kiderül, de ha nem vársz, nem:
 Ez a parancs.

Emberek.Nem érzem!
Súgjátok már meg nekem, kérlek, segítsetek!!!

Mától nem fojtom magamba fullasztó gondolatom..