Reggelre általában megszokom

Aludnom kéne.
Bevenni a nemtörődömpirulát
a sok vanértelmemégsemjó
merttönkretesz mellé,
hogy végre kipihenjem
a rohadást, rohanást, küzdést, 
akarást, helytállást, figyelmet, 
vitát, és kézfogást, meg mást, 
mindent, mi meríti energiám,
tűrésem, mik miatt nem engedem,
hogy halottasházba toljon az idő,
mi mintha felboncolni akarna,
és élvezi, ha szapora
légzésem, nehéz lábam,
kedvem, és vörösödik fejem,
feszül testem, mert élni szeretek.

Nah, de visszakanyarodva oda,
ahol kezdtem folytatom.
Aludnom kéne, de nem tudok, 
csak jó lenne, hogy majd hitelesen
tudjam elmondani más álmatlannak:
ne siránkozz, én tudom,
milyen hinni, várni, a látatlant,
amit csak azok látnak, akik
- Istennek legyen hála - alszanak.
Mást mondhatnék? Hogy 
"Légy féltékeny, sajnáld magad, 
és átkozd azokat, kik nyugodtak"?
Nem. Nem menne.

Nézem a plafont. Mintákat fest
fáradtságom szürke színeivel 
rá az éjjel. Tetszenek.
Eszembe jut egy üveg
- nemrég megkívántam 
egy fanyar ízt, ami nektár 
a kopár mostban, majd
megvettem, s eltettem -
a kamrában. 
Felkelek, de óvatosan,
nehogy elillanjanak a formák,
és behozom, kitöltöm,
majd iszok egy pohárral.
A kortyok majd segítenek
hogy semmivé legyen 
a nyomasztó gondolat,
mit reggelre általában megszokok,
hogy aludnom kéne nekem is,
konoknak.


(2015. február 2.)
©Pilla