Örököltem kevés

Feszíti tüdőm, egy vég-színes emlék.
Könnyezem, miközben belé vág éles
acéllal, furcsán karcoló pengével
tudatom, majd lassan átszabja elmém.

Nem tudom nyugtatni kínos hiányom.
Robaja véremben sikolyos dallam,
s hangjegye moraj, viszont sosem altat,
egy álmatlan dúr... tiszteletlen... átok.

Címzettje a Magas, szava módszeres:
rémíszt-sötét, mi nem ébredhet bókban,
mert nem gyógyít, és nem segít fel onnan,
hol csak a gyász él, mert minden elveszett.

Vallom: én is ott vagyok. Szégyent nyitó
ideg edz, mi nemhogy nem csitít, görnyeszt;
és nem győzhet meg zaklat-bút, mert gőgben
fetreng, a "vesztes vagy" egoban síró.

Mélyre jutott már hiánynak önkénye
- benne, magában -, s akkor sem fojtja el,
mikor célja helyet keres odabent...
örökölten, s mikor már nincs reménye.


(2013. december 18.)