ne hagyd

talán most álmodod tovább a nappali
zűrzavart és fetrengve bánod azt a percet
amikor nem kérdezted meg mit csinálok
az is lehet most látsz igazán és élesen
hogy én vagyok az egyetlen olyan táptalaj
amiben érett korod tanulatlan mesterien
képes elültetni virágként él csókjaidat
mégis bizonytalanság lesz úrrá rajtam
mert álmatlanság vet közénk gazokat
pedig helyjelző pipacsokat szúrsz
minden sokasodni képes titok mellé
mint aki fél hogy nem találja nélkülük
szerelem neveli őket mintha nem tudnád
nagyságuk gyengébbnek tűnik mint a kéz
mi úgy ér feszülő bőrhöz hogy szinte kín
és mint a vihar bár enyhít mégis lecsap
te csak höröghetsz prüszkölhetsz
sírhatsz mégsem lehetsz nálánál erősebb
szerintem mindennél jobban szereted
az érintést akkor is ha néha kegyetlen
mert az utolsó lélegzetedet színlelve
az élvezet előtt fáj hogy valaki szerethet
a végsőkig játszod érzéstelen vagy
de megváltozhatsz láttam csak akard
szomjas a föld egyszínű képet rajzol
unalmas zöld lesz piros pontos vonala
mert fakulni hagyja az ápolatlanság
ha így marad lassan a múltba olvad
és hiába minden jövőre sem éled újra

(2014. május 5. P.SM)