Napkezdet (Jelen)

Reggel van. Most is csak Ő jár eszemben. Tagadnám a létezését, de van, és kényszeresen - folyton - hat bennem. 
Velem ébredt "nemrég-em". Most is érzem, mikor
nyugodt pillanattal zártuk a napot, s mint egy lopott csók, úgy éltük minden percét.
Ő és Én. Két szomjas szív, kit ostorral vert meg egy csalfa tény, a valós megcsalás, mi könnytengert rajzol szembe, s csak legyint, ha eszébe jut szívünk, arcunk, vágyunk, bármi más, hiszen új - idegen - testtáj oldja szomját.


Egy álomszerű jel fogadott ma szobámnak falán. Furcsa betűk táncoltak rajta, s lettek szöveggé:
"Szerelem";
s közben elmémre fókuszált a felismerés:
"Enyém".

Mert tudom, talán most nyújtózik ő is, és
örömöm ezen boldog valóságban létezik.

Mert létezik, én pedig
tartozom neki, - bár nem kéri, érzi - egy vallomással, hogy
"Köszönlek kedvesem.
Ne félj, nem tartalak láncon, csak élvezem szivárvány meleged, s látom, vágyom, kacagom, álmomban és ébredten is elevened."

Felülök az ágyon, csak a párna, és a paplan társam most, mégis valami furcsa borzongás fut végig rajtam. Egy fáradhatatlan élmény, őszömnek derén, s langynapom fején.

Nem titkolom előttem, dehogy. Főzök inkább egy kávét, - felugrom, konyhába rohanok, úgy, ahogy aludtam, szabadon - mert tegnap a kávéfőző kotyogásában is azt hallottam, ahogy sóhajt(ott).
Aztán a tejszínhab - mi a kitöltött feketét fűszerezte - is Őt rajzolta; 'adonisz' testét - mi, bár nem tökéletes, de büszkeség -.


Olyan jó most minden.
Torkomban mámorom idézi tegnapom, mostom, mert
szerelmes vagyok újra, és boldog mosolyom.


(2013. november 8.)