Pilla-versek

Elmondom


Hitetlenek vagyunk..bukott emberiség szöges
keresztjén pihentettük Jézust
-de hogy "pihent"? Nem!! Viselte, mi másnak szar.
Koszorúján tövis, teste sebes
feje fölött a holló jóllakottan szállott.
 
Közben a fájások estébe értek,
s a "seholsincs alázat" pihenni ment,
bár a bűnös kéz, lábát már nem merte törni,
óvatosan vették le, mikor kilehelte létét,
s nem volt mit tenni, sírba vele -tették-.
Választás nem volt nyughelyére, húsvét lengte
kopott-koszos népek önimádó vágyát,
a pincék bort ittak, a nép ágált,
s Sátán kertje ontott kéjt, dobolt a győztem.
 
Majd három nap.
Eddig tartott...győzött a szeretet.
Igazolva az Istent, ki levetkőzte
lényét meghalt, de erőt nyert, és azóta is,
folytonosan, folyamatosan mindent bír. Mert Szeret.


(2013. április 8.)

Egy gladiátor pillanata
(when the law is transcribed)




Kiáll középre, feni a kardját, izzad izmos karja,
háta mögött rácsok, emberi jaj, sikoly karma,
 
mindeközben por alatta, a nézőtér meg telt ház,
ujjak mozdulnak, két erő nyersre, egy másik jelzi:start.
összecsapódik a düh, túlélés sejlik csak benne,
legyőzni, akit elé hajtottak, oly rab igából, mint hol ő van,
a napsugár is remeg, világos van, mégis beborul,
vibrál minden apró cél, és nyomot hagy, mert nagyon is tudja
mi a sorsa: harc, mi a holnapot, az életet hozza.
Valakinek lefelé, valakinek felfelé dönt a "kézleng"
szabályváltoztatás hallatszik, mint nem érthető jel,
mert akinek ütni kell, másra nem figyelhet, nemde?
Bírótest látszik -síp nélkül- s egy göngyölt papír csörög,
kézben felhívás szorong de a harmadik betolakodó
nem ijed meg, hogy az ütközet közé teszi bőrét,
csak olvas, mikrofon sehol sem kiált hangosan,
ezért ordítva, torkából mindent beleadva szólja körbe
"mától új" szabályt, hogy csak az győzhet, ki szeret,
ki feláldozza akaratát, csókot ad másikra, ha belé vág.
 
Feladat ugyanaz: a túlélés, de a törvény már az ego..senki más.
Kíváncsi vagyok..most mi lesz..ki, hogy, és hova lát..

(2013. április 8.)

Azért változhatna


Jaj, de Ropog, és úgy szúr a hátam,
meg hasogat, letöri mosolyom,
kellene nagyon gyorsan valaki,
aki megmasszírozza, ..akarom!
 
A lelki állapotom sem virgonc,
nem sírok, csak pihegem magányom,
szemtükröm sem oly csillogó reggel,
mikor izmokat rejt kéj-takaróm.
 
Jaj, de unalmas ez a "szingliség",
tartom persze, így jó, ahogy, minden,
fájjon a hát, legyen szívem tompa,
de egy vad-kéz jól esne, azt hiszem.
 
 
 
(2013. április 7.)

Nem fojtom magamba a fullasztó gombócot.
Kipakolom asztalotokra, tudom csúnya,
de mit mondhatnék, ha öklendezek,
és nincs folyadék, mi e gátat oldja.
 
Nem titkolom magamba gyötrő érzelmem,
leteszem nektek, így ítéljetek, szépen,
mert mi lenne a helyes, mikor kétség verdes,
semmi, csak a hazugság, de nem teszem.

Emlékszem, amikor kezembe adták apró testét,
az utcán nem volt jó idő, trónon ült a dér,
de megannyi várt pillanat dalolt a jégben,
s nem volt kérdés, értelmet nyert a nagy betűs éden.
Várakozó metszés dudoros alhasam környékén,
elcsuklott gondolat, mit oldott az infúzió,
közben nem lágy dallamot suttogott a zöld fal,
de tudtam, ha kibírom, opera lesz, és gyenge moraj.

Tetőkön akkor fehér pihent, az autók alatt szürke,
kicsiny karját selymesen éreztem, és hittem:
holnapba tavasz érkezik, azonnal,s  ránk vár,
-mert feje felett glória volt, s pusztult az árny-
Szemébe nézve olvadt el minden fájdalom,
ami a vágás nyomán élet, és mardosott,
megannyi fejkúpot -orvoson- tarkán láttam,
és a pólyát szorítottam, szemét néztem, sírtam.
Még több kétség, félsz, ki nem mondott has-sóhaj
tudatta a jóval, és a rosszal: angyal érkezett;
világosan nevetett a reggel, és a fáradt hold,
ami éppen pihent volna, de a látvány miatt nem akart:
Mert szabad lett volna-e, amikor könnyes a szem, és nevet?

Akkor tudtam a célt, tartottam, az idő semmis volt,
hátam alatt a hideg pad nem tartott, kilángolt,
ütemre vertek a másodpercek, kérdések,
s anya lettem, érte véreztem, de tudtam túlélem.
 
Most csend van, nyomunkban emlék motoszkál
az időben fájdalom úszkál és lebeg, mert vége.
Minden, mit egy anya szív képzel, szürke, éppen,
mert háta mögött lökött a Sors Halált.

Nem titkolom, úgysem tudnám, nagyon fáj,
közben emlék, erő, méltóság és kitartás mutatja:
beteljesedik minden lélek sors, hiába a Vár,
mit Hit teremt, kopogó tudatra, és körbe,
zöldben, fehérben, sárgában és kékben, és éjben
-pihegek kapott alatt-, kiáltva fájt, mit tud
és elfogadást, mit idézhet, vagy szenvedve nézhet,
a kitaposott -közös- út nyomán, ahol méltó a szó,
s semmis a fájt, csak a látvány, az mar nagyon..

Nem értettem, a vak hogyan, és vajon mit látna,
mert vártam, az előttem időt, ahol jó minden:
ahol nevet az ég, és a rémálom nem erő,
aztán terveztem színt, festményt, képet,
ahol együtt nevet a Hit, és az Élet.
 
Most fáj nagyon. Keresem álmom- apró karját,
kedves arcát, selymes bőrén elterülő akaratát-
Istenhez szólok vádban naponta, hasonlóan:
Miért kellet ezt? Nem elég a kereszt? Mondd! Na?

Válasz suttog elmém kusza vonalán, és áll
poklok átkozott tüze kibukó sorján:
Bírta a legény, bírta ám, megbecsülte a létet,
nem könnyezett, pihenve várt, mert tudta
anyja szemében ködösen pislogó értelmét, létét,
örömét és fényét..

....de rendelkezett az élet,
ítéletet mondott percek hajnalán, oda írta ezt
legyen példád egy lélek, aki nem sikított,
aki nyomot hagyott, rövid élte mezsgyéjén.
Te pedig viseld el! Ne hisztizz. Csak fájj!
Aztán, majd kiderül, de ha nem vársz, nem:
 Ez a parancs.

Emberek.Nem érzem!
Súgjátok már meg nekem, kérlek, segítsetek!!!

Mától nem fojtom magamba fullasztó gondolatom..

Kérdés(emben) válasz(om)
-segít egy barát-


Mikor az est szellő-uszálya lebben,
eltakarva fényben-ragyogó napom;
mikor a hold szeme csillogón pattan,
s bubárgyú árnyaknak otthon ad plafon;
a Sátán vár?

Mikor a perc, álmos-pillája rebben,
megszépítve gyásztól eltorzult arcom;
mikor fájó-ráncom nyugodtra simul,
hogy selyemmel szegje sokszor rém-álmom;
jobb várhat rám?

Igen, ha akarom, s vad-lelkem enyhül,
s érzem igazán-kínomban: mellém állsz,
majd létem katlana sem éget, vagy bánt,
mert szeretetem vagy, és mert Te szebben
Gondolsz reám!


(2013. április 6.)


Írjunk verset, amelynek meg van adva az első és utolsó sora, amely lehet egy ismert költőtől vagy költőtárstól vett sor, vagy saját magunk által kitalált.

Kezdő sor: Mikor az est szellő-uszálya lebben,
Záró sor: Gondolsz reám!
/Wass Albert: Gondolsz-e rám c. verse... két sorának felhasználásával/