Pilla-versek

Cím: másodlagos

(másra bízom)

           Karácsony. Vajon mit jelent ez az ünnep ma? Sorbanállást, és kapkodást? Problémák tömkelegét, vagy nyugodt elmélkedést az élet, és Isten történeteiről? Békét? Háborút? Sírást, vagy felszabadult nevetést? Otthont, vagy hontalanságot? Vajon kinek, és mit jelent?

   Már karácsony előtt igyekeztem nem tévét nézni. Hogy miért?! Mert a fókusz ilyenkor minden médiában a szegénység. Nem, nem kell felháborodni senkinek, nem ez zavar, hanem az, hogy csak karácsonykor. Persze, meg is köszönhetném Istennek, hogy ilyenkor látni tud a közöny, és valójában meg is köszönöm, csak az alábbi kérdéssel: miért? Miért csak ilyenkor, Atyám?!

            Karácsony. Ilyenkor olyan öröm, és fájdalom... Nekem. Nem tudom magamat kivonni a szokásaiból, nem is szeretném, de ilyenkor valami mégis megtörik bennem. A lelkem. Számonkérem magamtól az elmúlt évet olyan tekintetben, hogy gyermekemmel eleget foglalkoztam-e, otthonomat tisztán tartottam-e, munkámat jól végeztem-e, és a párommal, a házasságommal való történéseket is visszanézem. Fontos, hogy ezt tegyem, mert új év jön. Pár nap. Ez ellen nem tehetek semmit, és ha tehetnék, sem tennék, mert nem lehet, ám az új évet mindig jobbnak, tartalmasabbnak vágyom, tervezem, mint a leáldozót, a magam mögött hagyottat.

     Számvetés, számonkérés. Magamtól. Nem csak a család, és a saját életemmel kapcsolatban:

Ez az év nekem győzelem volt. Legyőztem egy gyilkos kort, és elviseltem, hogy a saját barátaim is kételkedtek abban, ami nekem, bennem létezett. Élesen él bennem minden perc, ami fájdalommal, és kétségbeeséssel telt, és élesen minden meghitt pillanat  amikor jobb volt, amikor remény volt, amikor hittem, hogy lesz holnap. Volt hogy nem, mit tagadjam, de nem szégyenlem. Feladtam, aztán felültem, és felálltam. Volt kiért. Magamért és az életemért. Bár félve, de azért jó megállapítanom, hogy élek, és még sokáig fogok, mert jól vagyok.

Álmodtam. És teljesültek. Sikereim voltak, és osztoztam sikerekben. Nyitott voltam, nem irigyeltem mások sikerét, és tettem az irodalomért, a költészetért, de nem azokért, akik már csak az irodalomkönyvekben léteznek, hanem az élő, kortárs költészetért. Mert él. Nem posztom eldönteni, mit tehetne érte más, de én teszek, veszek, lopok, és adok... Mert csodálatos. Bár mindenki ezt tenné.

Tanultam. Sokat. Verstant. Tudok. Minél többet, annál jobban érzem, hogy keveset. De kell. És ezért vagyok elnyomva. De nem baj. Nyomjanak el csak, ami az enyém, azt senki sem veheti el tőlem már: a költészet él. Ma is!

     Csalódások. Egy év sem szűkölködik ilyenfajta érzelmekben. Baj ez?! Lehet. Nekem nem. Tanulok, tanulom mindig azokat a dolgokat, amiket magamnak köszönhetek, és azokat is, amiket nem. Egy élet kevés ehhez, ezt hiszem, és pont ennyi elég ezen történések feldolgozásához, mert tisztában vagyok a korlátaimmal, lehetőségeimmel, és csak is ekkor, akkor...

       Karácsony. Ilyenkor sok ember számomra nem ismert kölülmények közt él. Nem csak negatív értelemben.

De mit adhatok én, mit tehetek én a Karácsony éjjelén? Kérdezte atya, az éjféli misén: "Mit hoztál ma közénk, mit hoztál Te, Testvérem, a szívedet? A hitedet? A látásodat? Elhoztad?" -

Igen. Ezt éreztem. Azokat vittem a szentmisére. Magamat. Napi szokásomat. Ragaszkodva hozzá, hogy lehet, hogy az másnak az ajándék.

Unalmas, sokaknak, és sokan támadnak is, hogy miért vagyok naív, és miért akarok mindenkit látni, és segíteni.

Tőlük kérdezném: "Neked jobb, ha hazudod?" Aztán a kijelentések: "Pilla, Pilla. Máskor légy óvatos". Kérdésem: "... óvatos? Amikor adhatok?! Miért?! Mert te úgy gondolod?!"

És ezek a mondatok: "Tudod Te." 

Mit kellene tudnom? Mást? Mire?!

     Én én vagyok. Vállalom. Nem erőltetve másra magam, s csak egy szokott lenni az elvárásom: "fogadj el. Csatlakozz, ha te is így gondolod".

           Karácsony. Van mit bánnom, mégis úgy csinálom, és élem meg minden napját, hogy végig az vagyok, voltam, aki vagyok. Nekem karácsony minden van. Minden nap felköszöntöm Jézust, és minden nap imát mondok minden számomra fontosért. 

Talán, egy napon lesz eredménye. Az is lehet, nem lesz... De, és de: pótolhatatlan az érzés, amikor kapok egy nyugodt ölelést, vagy egy sóhajt, vagy egy csak előttem vállalt sóhajt, és tekintetet...

     Sokan használnak. Ezt használják ki. Ez negatív? Rájöttem, hogy nem, mert magamat adom. Ezt kellene mindennek tennie mindenkiért, és nem csak másért, hanem saját magáért.

    Karácsony. Lassan vége. Isten éltessen mindenkit, fent, és lent. Új év jön. 

Nincs mit bánnom. Nincs miért.

   Karácsony. Egy mondat jutott eszembe ismét az éjféli miséről: Engedjétek magatokhoz, magatokba Istent...

Ebben az évben is beengedtem. Velem volt kínomban, és örömömben. Közelről látott, vagy hallott, amikor irgalmat, kegyelnet kértem a holnapért, holnapnak, és azoknak, akiknél nincs, vagy nem látják...

... nem fordítok hátat, nem csukom be a szemem, és a jövőben is így lesz, ameddig az éj altat, és a hajnal ébreszt.

Ez vagyok én, Pilla. Furcsa? Az nem az én próbám. Nekem így jó A karácsony: a Hit, az Élet. 2015-ben, és egészen addig, ameddig még Élek.

............

Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenkinek Boldog Karácsonyt, és Sikeres, eredményekben gazdag Új Évet!

(2015. december 26.)

© Pilla

Mosolyra mosoly

(Munkám margójára)

Magyarország. Munka.

Kis iroda: "Migránsfogadó".

Ajtaján láthatatlan tábla:

Belépés hontalannak;

csaló is akad, de

azt nem közép,

hanem magasabb szint

dönti el...

Irodai dolog. Teszem... 

...ma láttam sírni a falakat.

Siratták az érkezőket.

Az elhagyott otthonokat,

a sebeket, a hegeket,

az éhesordítókéthónapos árvát,

árvákat, vagy a van kije, 

mégis szomorú gyerek(ek)et; 

a csonttörések hangját, 

a millió megjárt kilométert,

s azok sokszor zsúfolt 

vonaton kipihent fájdalmát...

...sírtak a falak. A fehérek,

de tisztán láttam 

rajtuk a véres cseppeket;

a nem méregből, hanem

a hiányból, félelemből 

születetteket. Le akartam törölni.

Ordítani akartam: - Engedjetek!!!

Hadd nyugtassam mind meg!

...de nem volt helyem. 

Elvették a lelkek, a nyártól

fulladók. Szóltam. Magyarul:

"Sajnálom, hogy

csak a falakat néztem...

már látlak titeket,

emberek! Feketék, barnák, 

fehérek, katolikusok, 

iszlamisták, zsidók, 

muszlimok, anyák, apák, 

véreik, fiatalok, öregek...

...ne adjátok fel.

Itt vagyok. Segítek. 

A világ, az Élet gyönyörű,

s az én emberrészem

sem romlott meg.

Csendes tekintet.

Alig hallható sóhaj.

Nem beszélt nyelvemre

tisztán érzett reakciók.

Nem bomba. Nem kés.

Nem ebola. Csak valóság:

hontalan-mosoly, mert

él ember, ki mosolyog.

Én. Aztán más, mint Ők.

Így jó, mert jó.

Nekem jó. Nekem.

Köszönöm a falaknak,

hogy nem csak sírni,

hanem az előttit 

is meglát(hat)tam...

Meg. Ma, az irodá(m)ban.

Nyitástól-zárásig.

Előtte... utána...

és eztán már mindig.

(2015. augusztus 12.)

© Pilla

Elmegy a kedvem ettől a helytől...

Mindenki akkorának érzi magát, mégsem képes belátni, ha hibázik.

Mindennaposak a sárdobálások, nyílt célozgatások, ahelyett, hogy mindenki egy kicsit magába tekintene, mielőtt más elé tükröt tesz.

Az irodalomhoz, és a költészethez is méltatlan már az, ami hónapok óta, hol enyhébben, hol erősebben zajlik itt.

Gondoljunk már bele, mi, mindannyian, akik itt vagyunk, függetlenül attól, hogy hobbiból, vagy kikapcsolódásból, vagy ne adj Isten, komoly céllal, hogy hol vagyunk?!

Nemrég, egy kedves ismerősre tettem szert a facebook-on, és amikor megtudta, hogy Poet-ozom, nevető szmájlit kaptam.

Én büszke vagyok arra, hogy az itt jelenlévő aktív, és inaktív tagoktól is tanulhatok..

Hogy írhatok, és néha visszajelzéseket kaphatok..

Nincs szégyenérzetem. Nem is lesz. Mert magasabb szinten vagyok, mint amikor "csak úgy" elkezdtem..s hogy jutok-e valahova, vagy tovább? Azt nem tudom..de itt vagyok.

 

Ember vagyok, hibákkal, és versszerető, verselni akaró gondolatokkal...mondom...gondolkozzon el mindenki...mindenki...mindentől függetlenül...
Alázat kellene a költészethez...nem csak íráskor, hanem olvasáskor is..
Nehéz az élet, sok a buktató...

 

És egy irodalmi oldalon köpködnek, kötözködnek, csapkodnak?

Nem elég, ami az utcán megy?

Össze kellene fogni inkább, mert az élet akkor igazán szép, ha látható, fogható - az értéke-. Az értéke pedig a művészet, költészet, tudományok, etika, sorolhatnám, segédei pedig mi vagyunk, emberek.

Van egy álmom..

Hogy ha akarjuk, akarom, a legroszabb dolog is kellemes lehet.

 

Szóval, amint kezdtem, úgy is fejezem be. Észre kellene venni magunkat, és úgy nyilatkozni, ami emberiséget éreztet, nem pedig ellenérzéseket.

 

 

Én ezt teszem. Mert változtam. Te ott! Igen, aki olvastál! Te mit teszel???