Eszméletnyerés

 Mikor kopár az égbolt, s jég a szél

nyugtat virág-álmom: ne félj.

Ennyi közhely elég, folytatom inkább

másként, lengén, hisz

tollamban háborgás érik,

mert vár, hogy felszínre adjam azt,

ami nekem az élet, 

hogy énem épp hányásban fetreng,

s hogy ágyam pihéin kő tanyáz,

de vágyom, kérem - megint ismétlek -

hogy láthassam tovább-dolgom,

és tudjam, hogy csak a testem az,

mi felhők változásitól szakadt,

mert kelteni fog még évszakok keze,

és télből újra nyár erjed, és

lesz még gyógyult sóhajtól 

párafoltos az ablakom,

mit a párkányon leselkedő rémek 

irigyelni fognak, 

mint ahogy az egésszé ért testem,

a visszabarnult idomokat,

s a férfiágyékból feltörő lávát,

mi égetve enyhíti kínomat...

fontos a fegyelmem,

hogy járni hagyom a nyomasztó időt,

mert fel lehet számolni

a gombaként terjedő kort,

és nem szégyen a tapasztalat,

hogy mennyire nehéz adni, 

mikor a szív akar, de valami akaszt...

...torkom mélye nem némulhat meg,

a múltban, és a mostban sem, ha

kimond, megél, és ha kell ordít,

mint az újszülött - első - lélegzet...

Tegnap rámszólt Isten.

Rámszólt: ne sírj, 

te halálra képtelen...

mert mást nem tehet(ett) velem

vén gyermekkel,

ki nem kérek, hanem parancsolok,

hogy rohadj, pusztulj meg,

pokolra ítélt részem... 

Áporodott szaporulatod

bennem mit sem ér, ha

báb vagyok, s kit - bár sokszor fél -

körbezár a közhelyes mindenség,

mert velem csak példa

több főbb isteni-gondolat,

s mi sokakban kétség csak:

az élet, a hit, és a remény,

külön-külön kevesek,

együtt viszon én, erény, esély.

(2015. január 9.)

©Pilla