Cigány

Szelet kenyeret majszolok.
Morzsái nyáltól dagadtan telítenek.
Az asztal körül - végig, egészen kintig -
bűn ad világost látáshoz, meg máshoz.
Emlék, és íz lesz együtt minden falat.
Oh, mennyiszer vágytam régen sült-frissre,
de megtörte anyám fegyelmező nézése
- lesz, kapsz - benne Jézus szava: ne lopj;
körülményt idéz, zongoraszót anno,
Várady-t most, "ejh, húzz rá cigány",
ameddig egy idegen orgánum fültövön nem csap;
fáj, sípol, éget a nyom: viselkedj, halkabban...

Nyammogok. Emészt génem más gyomorfala,
mindent, mint azt, hogy van "márkó", aki bizony ölt
- bár lehet rájött, a bilincs csuklón szoros -,
meg átlagba sorolt magam, miszerint
hiába, ha más ő, gyilkos vagyok én is.

"Dicsak", piszok. A fehér lisztben sötét pont?
Az nem lehet, a pék "kovács" - ismerem-,
még mindig nyelem, akkor is finom.

Az ablakon tavaszian esős panoráma pihen,
a szomszéd ablakára ugyanígy, tudom.
Jó így, itt, meg ha táplál a rész, mert jóllakom.
Talán az utolsó böff tükrözve mutatja a tényt:
cigány vagyok, de pont úgy eszem, iszom,
mint a "sok neves" sors, hit, az ön, meg álom
- hiába vannak, akik mást, és máshogy... -.

(2014. május 11. P.SM)