A forró nyár.

Még csak június vége volt, de a levegő már-már megfojtott minket. A nap, mint egy hatalmas tűzgolyó sütött az égen, és minden árnyékot feloldott. A beton forrósága átsütött a papucsba, minden lépés égető fájdalmat okozott. Az utcán alig volt ember látható, csak a kutyák nyöszörögtek a forróságban, keresve egy hűvös árnyékot.

A lakásunkban sem volt könnyebb. A régi házak vastag falai nem adtak semmiféle védelmet a hőség ellen. Az ablakokat mind be kellett zárni, hogy a napsugarak ne árasztóztassák be a helyiségeket. De ez csak arra jó, hogy még szűkebb és levegőtlenebb lett a lakásunk.

Anyám folyton aggódott: „Mit fogunk csinálni? Ez a hőség nem normális! A kertben minden elszárad, a virágok hervadnak, a zöldségek nem teremnek. Mit lesz velünk télen?”

Apám próbálta megnyugtatni, de ő is látta az aggodalmat az anyám szemében. Ő maga is fáradt volt a forróságtól, és alig bírt aludni éjjel. A ventilátorok ropogtak és fújták a hideg levegőt, ami nem hozott semmiféle megkönnyebbülést.

Én, egy fiatal fiúként próbáltam optimistán tekinteni a helyzetre. Elképzeltem, hogy hűsítünk a folyóban, vagy eszünk fagylaltot, de valójában ezek csak illúziók voltak. A folyó már kiszáradt, és a fagyi is megolvadt a hőségben.

A napok egymást követik, és a forróság nem enyhül. A félelem, hogy ez a nyár soha nem fog véget érni, lassan elkezdett terjedni a városban. Az emberek feszültek, idegesek és türelmetlenek lettek.

Anyám az esti híradót nézte: „Hőségriadó! A hőmérséklet 40 fok fölé emelkedhet.” – mondta remegő hangon.  

Egy hideg rémület öntötte el a testemet. Ez már nem volt egyszerű nyári hőség. Ez valami sokkal veszélyesebb volt, amivel még nem találkoztunk.