Írásaim csokorba szedve

A tűz ropogott a kandallóban, meleg fényt vetve a szobára. Édesanyám mellettem ült, kezében egy bögre forró kakaó gőzölt finoman. Kívül zúgott az eső, de bent béke és nyugalom uralkodott.

"Nagymama," kérdeztem, "mesélsz nékem a jóságról?"

A nagymamám mosolyogva simított meg a hajamat. 

"A jóság,... Ez egy olyan csoda, ami mindenkiben ott él," kezdett bele. "Mint egy apró magocska, ami türelemmel és szeretettel hatalmas fává növekszik."

Elmesélte egy kislány történetét, aki mindennap segített egy öregasszonynak a kertben, bevásárlolt a szomszédjának, és simogatta a magányos kiskutyát. 

"Látod már, milyen boldog volt ez a kislány?" kérdezte nagymama. "Nem kapott érte semmit, de mégis ragyogott az arca."

Majd folytatta egy fiúval, aki nem nevetett a másik gyereken, aki elesett és megsérült. Segített felkelni, megtapogatta a térdét és vigasztalta. 

"A fiú nem volt népszerű a többiek között," magyarázta nagymama, "de tudta, hogy jót cselekedett. Ez a belső béke, amiért megéri segíteni másokon."

Végül egy fiatal lánnyal fejezte be a történetet, aki éjszakánként önkénteskedett az állatmenhelyen. 

"Nem volt könnyű, de tudta, hogy sok kisállatnak szüksége van szeretetre és gondoskodásra," mesélte nagymama. "A boldog csillogás a szemeiben értékes volt, megért minden fáradságot."

"De nagymama, miért kell jó jószándékú embernek lenni?" kérdeztem kíváncsian.

Nagymama a kezembe vette a kezét.

"A jóság nem csak másokat tesz boldoggá, hanem téged is," mondta kedvesen. "Amikor segítesz egy másiknak, jó érzés tölt el, ami megmelegíti a szíved és örömet hoz az életedbe."

"Ahogy a napfény táplálja a virágot, úgy táplálja a jóság a lelket," folytatta. "A jóságból származó energia áradni kezd belőled, és másokat is inspirál arra, hogy ők is jók legyenek."

A tűz lassan kialudt, de a nagymama szavai még sokáig éltek bennem. Megértettem, hogy a jóság nem csak egy cselekedet, hanem egy életforma. 

Egy olyan út, ami boldogságot és békét hoz mindenkinek, aki rajta jár.

És én eldöntöttem: én is szeretnék jó ember lenni, akárcsak a nagymama meséiben szereplő gyerekek. Mert tudom, hogy ez az út vezet a igazi boldogsághoz.

A Sárga-hegység ölelésében, ahol a lucfák égből csobogtató zöldet hullattak, ott született egy aprócska patak. A falusiak Kispataknak hívták, mert alig vette át a köveken a folydogálást, de szívében óriási vágy duzzadt: megérkezni a nagy folyóhoz, az Aranyvízhez. 

Kispatak kezdetben csak vidám csobogással játszott a kavicsokon. A napfény táncolt a vizén, és a szél susogott a fűszálak között.  A patak partján virágok nyíltak, méhek zümmögtek boldogan, és apró halacskák úszkáltak a hűs vízben. 

Egy nap Kispatak találkozott egy bölcs öreg teknőssel, aki hosszú életében sokat látott már. „Hova tartasz kispatak?” kérdezte a teknős türelmes hangon.

„Meg akarok érkezni az Aranyvízhez!” válaszolta Kispatak büszkén. „Hallom, hogy hatalmas és széles, sok kalandot rejt magában.”

A teknős mosolygott. „Az út hosszú és veszélyes lesz, kicsi patak. De ha kitartó vagy, és a szívedben hordozzad a vágyadat, akkor elérheted álmodat.”

Kispatak megköszönte a tanácsot, és folytatta útját. Átszelte sziklás völgyeket, ahol a víz zúgott és habzott.  Tavaszi áradásokban megduzzadt, majd nyári hőségben lassan hömpölygött. Találkozott más patakokkal, akikkel néha versenyeztek, ki érkezik előbb a következő kanyarhoz.

Útközben Kispatak segített másokon is: megmentte egy kis madárfiókát, aki beleesett a vízbe, és megtisztította a tavakat a rengeteg szeméttől. Barátokat szerzett magának az erdei állatokban: a mókusokban, a szarvasokban, és a fürge rókákban.

Egy nap Kispatak elé tornyosult egy hatalmas vízesés. A víz süvöltve zuhant le a mélybe.  Kispatak remegett a félelemtől. „Nem tudok átjutni!” sírt.

De az erdei állatok biztatták.  A mókusok segítettek megtalálni a legbiztonságosabb útvonalat, a szarvasok megerősítették a partfalakat, és a rókák óvták Kispatakot a veszélyektől. Végül, nagy bátorsággal és kitartással Kispatak legyőzte a vízesést, és folytatta útját.

Végül, hosszú és kalandos út után Kispatak megpillantotta az Aranyvíz hatalmas medrét. A víz aranyszínű csillogásban tükrözte a napsugarakat, és a partján sokféle hal, madár és állat élt boldogan. 

Kispatak büszkén ömlött bele az Aranyvízbe.  Megtalálta azt, amit keresett: egy helyet, ahova tartozik, ahol barátokat találhat, és ahol a kalandok sosem érnek véget.

Egyszer volt, hol nem volt, egy kis falu szélén, ahol egy hatalmas erdő terült el. Ebben az erdőben élt egy bátor kis nyúl, akit Pipinek hívtak. Pipi nagyon kíváncsi volt és imádta felfedezni az erdő titkait.

Egy nap, amikor Pipi a tisztáson ugrándozott, meglátta a szivárványt az égen. Sosem látott még ilyen gyönyörű színeket! A piros, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és lila árnyalatok táncoltak a felhők között. Pipi elámult.

"Oh, mama!" kiáltotta Pipi. "Milyen csodálatos szivárvány! De mi lehet a titka?"

Pipi anyukája mosolygott. "A szivárványt az esőcseppek és a napfény varázsolják elő, kisfiam. Ha a napsugár az esőcseppbe jut, akkor meghajlik és széttörik, így látjuk a sok szép színt."

Pipi még mindig nem értette teljesen a dolgot. Elhatározta, hogy felfedezi a szivárvány titkát. Felkapta a kis kosarát és elindult az erdőben, remélve, hogy találkozhat egy bölcs állattal, aki segít neki megérteni a szivárványt.

Először egy tüskés sünnel találkozott. "Hé, tüskés! Tudsz te valamit a szivárványról?" kérdezte Pipi.

A tüskés sün bólintott. "A szivárvány a remény és az öröm jelképe. Látni egy szivárványt azt jelenti, hogy jó dolgok várnak rád."

Pipi tovább ugrált az erdőben, mígnem egy bölcs bagolyhoz ért. A bagoly nagy, kerek szemekkel nézett Pipire. "Mit keresel, kis nyúl?" kérdezte.

"A szivárvány titkát szeretném megtudni," válaszolta Pipi.

A bagoly elgondolkodott egy pillanatig. "A szivárvány nemcsak a remény és az öröm jelképe, hanem az élet szépsége is. A színek tükrözik a természet sokszínűségét."

Pipi boldog volt, hogy megértette a szivárvány titkát. Látta, hogy a szivárvány nemcsak gyönyörű, hanem tele van jelentéssel és reménnyel is.

Pipi hazament anyukájához és elmesélte mindent, amit az erdőben tanult. Anyukája büszke volt rá, hogy Pipi kíváncsi és bátor volt, hogy megtalálta a szivárvány titkát.

Aztán Pini minden este nézte a szivárványt az égen, és emlékezett arra, amit megtanult. Tudta, hogy a szivárvány mindig ott lesz, hogy emlékeztesse őt a reményre, az örömre és az élet szépségére.

Egyszer volt, hol nem volt, egy távoli királyságban élt egy gyönyörű, de rendkívül szomorú királykisasszony. Neve Lilla volt, és bár minden vágya teljesült, hatalmas kastélyban lakott és bármit megkaphatott, amit csak kívánt, mégis örökösen árnyék borult az arcára.

Egy nap a bölcs öreg varázsló, aki Lillát gyermekkorában tanította a csillagok titkainak megfejtésére, meglátogatta a királykisasszonyt. Megsajnálta Lillát a mély szomorúságában és megkérdezte: "Miért sírsz, drága Lilla? Mi hiányzik neked?"

Lilla felnézett könnyes szemmel és sóhajtott: "Ó, bölcs varázsló, mindenem van. De a szívem üres. Nincs senki, akivel megoszthatnám örömeimet és bánataimat. Egy igazi barát, akire számíthatok, akinek mosolyától felragyoghat a nap az én lelkemben is."

A varázsló elgondolkodott egy pillanatra, majd így szólt: "Lilla, a boldogság nem külső dolgokban rejlik. A valódi öröm önmagunkból fakad. A szeretet, a segítőkészség és a másokra való odafigyelés feltölti a szívet és megvilágítja az életet."

Ezután a varázsló Lillát egy titkos kertbe vezette. Ott gyönyörű virágok, illatos fák és vidám madarak laktak. A varázsló apró magokat adott Lillának és azt mondta: "Ültess el ezeket a magokat. Gondoskodj róluk, öntözd, és ápold. Amikor kinőnek, megérted mit mondtam."

Lilla engedelmeskedett és minden nap gondosan ápolta a magokat. Idővel apró hajtások bújtak elő a földből. Lilla büszkén nézte, ahogy növekednek a növények és gyönyörű virágokat hoznak. A kertben sok más ember is segített: gyerekek játszottak, idősek pihentek a árnyékban, sőt még egy kis kutya is örült a friss levegőnek.

Lilla rájött, hogy a varázslónak igaza volt. Amikor másokat segített, mosolyt hozott az arcukra és önmagát is boldoggá tette. A kertje nemcsak egy szép hely lett, hanem közösség, ahol mindenki szeretetben és örömben részesült.

A szomorú királykisasszony végre megtalálta a boldogságot. Nem külső dolgokban, hanem abban, hogy másoknak örömet szerzett. A kertje virágzott, mint Lilla lelke, amely már nem árnyékos, hanem fényben állt.

A történet tanulsága: A boldogság nem külső tárgyakban rejlik, hanem a szeretetben, az önzetlen segítésben és a másokra való odafigyelésben. Mindig van valaki, akinek örömet szerezhetünk, és ezzel önmagunkat is boldogabbá tehetjük.

János nem volt szerencsés. Születésétől fogva az élet kemény ütéseket mért rá. Szegény családban nőtt fel, ahol a mindennapi létfenntartás állandó küzdelem volt.

Apja korán elhunyt, anyja pedig nehéz munkáival alig tudta megétetni Jánost, és két húgát. A házuk omladozó falai között, a hideg, és az éhség árnyékában János megtanulta az élet keserű ízét.

Jánost, a szegény fiút, édesapja halála mély fájdalommal töltötte el, apa nélkül maradt a világban. A kemény valósággal kellett szembenéznie.