Toni11 blogja

 

Nem játszom én már

 

Nem játszom én már

rég

olyan zenét

amit ti hallani akartok vagy

láttátok-e már a Dunát is hogy parancsra mosná el maga körül a vezeklő partot

nem vagyok rég én már senkinek sem udvari zenésze

csak magamnak játszom olykor

ha alvadni érzem a tomboló vérem

ti azt meg már úgysem  értenétek

hogy fakuló szemeim miért szórnak

reátok

cikázó villámot

mikor én közben

andalító halk zenéket játszom

hisz

azt sem érti meg senki tán hogy miért is szakad meg naponta a szívem

mikor ti a zenémre vidáman táncoltok épp

nem ó

nem játszok én már senkinek rég

alázatos költőt

csak magamnak írok   magamban sírok és rejtve dühöngök

ti úgysem értenétek már  mitől oly bús ez a bolondos Cigány

hisz arany a kalitka

és a méz ott csorog le az ajakán

mitől érzi ő még  a méznek keserű ízét

miből tudja azt hogy neki azt csak szűken látszatra mérték

miből érzi azt hogy épp a  cigányok szabnának

fajtájuknak mindenben határt

mert ők csillogó krémet játszanak  a

Júdások tortáján

az érdemeket egymás közt

hangosan süvöltik

míg a szemetet közben a küszöb alá söprik

szemetek vagyunk mi

kik valahol rekedtünk

hiába Cigány a szívünk hiába sír külhonban a kirekesztett lelkünk.

 

Rigó Tibor: 1961 -

 

Ich spiele nicht mehr

 

Ich spiele nicht mehr

schon lang

solche Musik

dass was Ihr gern hören möchtet oder

habt ihr jemals gesehen wie die Donau auf Befehl das reuige Ufer wegspülte

rundum

ich bin schon lange niemanden sein Hofmusiker mehr

manchmal spiele ich nur für mich

wenn ich spüre, wie mein rasendes Blut gerinnt

und das würdet ihr sowieso nicht verstehen

warum meine angegilbten Augen Bohlen

auf euch

Zickzackförmiger Blitz

wenn ich noch während

beruhigende, sanfte Musik spiele

doch

auch niemand versteht, warum sonst mir jeden Tag das Herz bricht

als ihr fröhlich noch zu meiner Musik getanzt habt

nein oh

nein ich hab’ schon lang für niemanden mehr gespielt

den devote Dichter

schreib nur für mich selbst, ich weine innerlich und tobe geheim

ihr würdet es nicht verstehen, warum ist so traurig dieser dumme Zigeuner

wenn der Käfig aus Gold ist

und der Honig tropft von seinen Lippen herab

von was fühlt er immer noch den bitteren Geschmack von Honig

woher weiß er dass es für ihn alles nur eng bemessen wurde

was gibt ihm das Gefühl, dass gerade die Zigeuner sind

die die Grenzen ihrer Rasse bestimmen

denn sie die Glitzernde Creme spielen

auf dem Judastorte

die Verdienste untereinander

sie heulen sehr laut aus

währenddessen der Müll unter die Schwelle gefegt wird

das Müll sind wir alle

wir stecken irgendwo fest

sinnlos ist das Herz Zigeuner, sinnlos weint der ausgeschlossene Seele im Ausland.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Halottak

 

Volt emberek.

Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.

Nem téve semmit, nem akarva semmit,

hatnak tovább.

 

Futók között titokzatos megállók.

A mély, sötét vízekbe néma, lassú

hálók.

Képek,

már megmeredtek és örökre

szépek.

 

Nem-élők,

mindent felejtő, mindent porba ejtő

henyélők,

kiknek kezéből a haraszt alatt

lassan kihullt a dús tapasztalat.

 

Nem tudja itt Newton az egyszeregyet,

fejére tompa éjszaka borul,

Kleopatra a csókokat feledte

és Shakespeare elfelejtett angolul.

 

Nem ismeri meg itt anya a lányát,

sem a tudós ezer bogos talányát.

Ábrándok ők, kiket valóra bűvöl

az áhitat, az ima és a csók.

Idézetek egy régi-régi műből,

kilobbant sejtcsomók.

 

1934

 

Kosztolányi Dezső: 1885 -1936

 

Die Toten

 

Waren Menschen.

Wenn auch die nicht mehr gib, gibt die. Wunder.

Die nichts tun und auch gar nichts mehr wollen,

wirken munter.

 

Zwischen den Läufern rätselhafte Steher.

In tiefen, dunklen Wasser stille Netze

stehen.

Bilder,

die schon längst gestarrt ‘d etwas Schönes

bilden.

 

Grabschwänzer,

alles Vergessliche und Zerstörende

Faulenzer,

aus dessen Händen unter das Laub

die reiche Erfahrung tot und taub.

 

Newton kennt das Einmaleins immer noch nicht,

eine trübe Nacht fällt auf seinem Haupt,

Kleopatra erinnert an Küsse, auch nicht

die Englischkenntnisse von Shakespeare verstaubt.

 

Eine Mutter erkennt hier ihre Tochter nicht.

Der Gelehrte seine Erfindungen nicht.

Die sind Tagträumer, die die Wirklichkeit

bezaubert, wie das Gebet und der Kuss.

Die Zitate aus der alten Dichterzeit,

geplatzte Zellknötchen vom Bilderfluss.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Sok gondom közt

 

Sok gondom közt veled vesződöm,

bóbiskós szántón mérgelődöm

s harmatos, dobogó dombokon

szememre húzom a kalapom.

 

Hosszúkat lépek s keserülvén

legelgető borjak közt ülvén

orrocskájuk is téged idéz

s rózsás csülkökkel szivembe lépsz.

 

Zsákom rádobom a bokorra,

bottal ütök a virágokra,

ordítok, ha szól a billegő,

a folyóig szenved a mező.

 

Ha kerülsz, ne kerülj el messze,

köténykéd lennék, ne tépj össze,

dalocskád lennék, ne hallgass el,

kenyérkéd leszek, ne taposs el.

***

József Attila: 1905 -1937

 

Zwischen vielen Sorgen

 

Bei vielen Sorgen streite mit dir

an dösende Feld, ärgere mich,

und auf taufrischen, sanften Lauben,

ziehe mir den Hut über die Augen.

 

Verbittert laufe auf dir Feldern

sitze zwischen grasenden Kälbern,

die Näschen erinnern mich an dich,

wie mit rosigen Knöcheln an Herz Tritts.

 

Ich warf meinen Sack auf das Gebüsch,

schlage mit Stock auf die Blumen hübsch,

schreie laut, wenn der Schwenker ertönt,

das Feld leidet bis zum Fluss verpönt.

 

Wenn du mich meidest, meide weit nicht

wär’ deine Schürze, zerreiss mich nicht

wär’ ich dein Lied sein, höre mich nicht,

wird’ ich dein Brot sein, zertrat mich nicht.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Hétéves csöppség

 

Hétéves csöppség most jár iskolába:

Csöpp rózsafánknak első bimboja.

A másik kislány, s még a szemefénye

egy selyemhajú, gügyögő baba.

 

De ő már komoly. Járkál a szobában

és sok bölcs holmija közt tesz-vesz,

s nagyfiús lépte lassan odatéved

a könyvszekrényhez, beszédes könyvekhez.

 

Mi ott ülünk a kandalló melegjén,

míg ő már egy rózsás könyvből lapozgat;

összemosolygunk, és a hűs lapokról

halk illata száll az Édes-daloknak.

 

A kisfiunk még hét éves, nem érti,

hogy életünknek ők a bimbaja,

csak mi mosolygunk, mint tavaszi szélben

rügyét ringatja boldog rózsafa.

 

Vörös István: 1922 -1947

 

Der siebenjährige Winzling

 

Das Siebenjähriges Winzling geht zur Schule:

Erste Knospe, unsere Dosenlobby.

Das andere ist ein kleines Mädchen mit,

ein seiden haariges, gurrendes Baby.

 

Doch er ist schon ernst. Er läuft rundum im Raum,

und ordnet sein weises Ding hin und her

und der Schritt des grossen Jungen verirrt sich,

zu dem Bücherregal voll mit bunten Büchern.

 

Wir sitzen dort in der Wärme des Kamins,

während er schon in einem Buch umblättert;

wir lächeln uns an ‘d von den kühlen Seiten,

der sanfte Duft süsser Lieder um fächeln.

 

Der Junge ist sieben Jahre alt, versteht nicht,

dass sie sind die Knospen unsere Leben,

nur wir lächeln beide, wie im Frühlingswind,

der Rosenbaum schüttelt seine Knospen eben.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Most még

 

Most még

kinevetsz amikor megőszült apádat

játszani látod

gúnyos mosollyal intesz csupán és

annyit szólsz olyan már mint a bolondos kisgyerek

mert én már játszom igen játszom az életet

elrejtek minden gondot rejtem a szétmorzsoló perceket

mi bánt

hogy te azt meg ne tudd te azt soha meg ne lásd

kezem olykor már megremeg és

gyengülő lábaim is rogynak

és legbelül érzem

én már csak foszlott rongya vagyok a fénylő holnapoknak

a fájdalmam nem értheted mert versben

kitekert szavak mögé rejtem el

vagy épp egy korhadt farönkbe vésem

ha én már nem leszek te is megértsed

a tenger nyel el végül is minden locsogó kis folyót

a kicsit a

nagyot is a hullámoktól barázdált homlokú mogorva fortyogót

rohantam én is szabott partjaimat mosva

kitörni vágytam

fel szállni akartam a fényes csillagokba

de legyőzött mindig a föld mágneses vonzó ereje

a porba hullottam vissza

százszor vagy ezerszer és

sokszor vérzett megrepedt a tenyerem

ahogy markolni akartam

a fénysugarakat

hogy fény legyek én is

hidd el nagy volt bennem is az akarat

valaki lenni akire felnézhetsz talán

de látod mi lettem végül

ez a megőszült roskadó ember itt

ez lett

a te jó apád

érzem már

hiába lassulok

a rohanást mint a kiszáradt folyó

hasztalan tartom vissza

mert végül

elnyel majd engem is a tengeralvadó piros véremet

kéklő sós vizével összemosva

porladó csontjaim felett

nem lesz majd cifra felirat

hogy fényt adtam a világnak

mikor az épp a vesztébe rohant

képmutató népem sem terít reám cifra szőtt szemfedőt mert a

mellem én soha nem döngettem

ahogy ma az már a menő

csak szolidan élek önmagam mindentől vissza fogva

nem kell már barát sem csak megértésre vágyom

mint a hűst adó nyári éjszakák a fénylő csillagokra.

 

Rigó Tíbor

 

Jetzt noch

 

Jetzt noch

lachst mich aus, wenn du deinen grauen Vater

bei spielen zuschaust

winkst nur mit einem sarkastischen Lächeln

du sagst nur, er ist schon so, wie ein dreissiger Kleinkind

denn ich spiele bereits, ja, ich spiele das Leben

ich verstecke alle Probleme, die zerfallenden Minuten,

was kränkt

so, dass du das nie erfährst, dass du niemals siehst,

meine Hände zittern manchmal und

auch meine Beine kollabieren

‘d, ich spüre es in mich

ich bin nur ein zerfetzter Lappen für den strahlenden morgens

kannst meinen Schmerz nicht verstehen, weil in Gedicht

verstecke es hinter verdrehte Worte

oder es in den morschen Baumstamm schnetzle,

wenn ich nicht mehr da bin, wirst du es verstehen

schliesslich am Ende verschluckt das Meer jedes plätschernde Flüsschen

das kleinen, das

grossen, mürrischer und brodelnder Wellen grantig gerunzelter Stirn

rannte ich auch und wusch meinen massgeschneiderten Ufern,

wollte ausbrechen,

wollte zu den hellen Sternen herauffliegen, aber

immer besiegt von der magnetischen Anziehungskraft der Erde

fiel runter in den Staub zurück

hundertmal, tausendmal und

oft blutete meine zerrissene Handfläche,

wie ich ständig greifen wollte

die hellen Lichtstrahlen,

damit auch ich ein Licht werde,glaub mir, der Wille war auch in mir sehr gross

jemand zu sein, zu dem man vielleicht aufschauen kann,

doch siehst, was aus mir geworden,

dieser ergraute, zusammenfallende Mann hier

das ist

dein guter Vater

ich spür’, schon

werde umsonst langsamer,

das Rauschen wie ein ausgetrockneter Fluss

halte es nutzlos zurück,

denn zuletzt

das Meer wird auch mich verschlingen

mein geronnenes rotes Blut

mit blaugrünem Salzwasser gewaschen

über verwesende Knochen

es wird keine schnörkelnde Schrift,

dass ich der Welt je das Licht gab,

als es ihn gerade zu Ende ging

mein falsches Volk bedeckte mich nicht einmal mit einem Leichentuch,

ich habe mich nie geprahlt mit mir,

was ist das heutige Mode,

ich lebe einfach solide und halte mich von allem zurück,

ich brauche keinen Freund, ich möchte nur Verständnis,

wie die Sommernächte, die leuchtenden Sterne kühlen.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni