Toni11 blogja

 

Egy régi udvari ház

 

Vén udvarház egy kis falu végén,

Puszta falak, düledező kémény;

Úgy áll ott az útra kihajolva,

Mintha csak egy öreg koldus volna.

 

Pedig egykor, nem is olyan régen,

Tisztes úr volt az egész vidéken,

Nyilt kapuja hívta a vendéget,

S nem egykönnyen ment el, ki belépett.

 

Kapuja nincs, gyepes lett a járt út,

Gyalog ösvény a fű közé elbútt,

Egy kis erdő az udvar sok gazza . . .

Hova tünt el a jó szivü gazda?

 

Nem lelhette honját a hazában,

Messze bolyong nagy Törökországban,

Vissza se' jő, jobb is neki már ott,

Itt hazája, háza összeomlott.

 

Hazáját hogy veszély fenyegette,

Régi kardját ő is felkötötte,

S mintha nem is ötvenéves volna,

Felkapott egy tüzes huszárlóra.

 

A fiát is elvivé magával,

Együtt néztek szembe száz csatával;

Fia elhullt, ő maga is vérzett,

De lelkében mélyebb sebet érzett.

 

Neje, lyánya búban tölti napját,

Várja férjét, várja édes apját,

De csak nem jő, a helyett egy éjjel

Im kozák had száguld szerte-szélyel.

 

Egy csapat ez udvarházhoz téved,

Kifoszt, megöl úrnőt és cselédet,

A házat is nyomban rá felgyujtja,

Vér is, láng is a vad kozák utja.

 

Igyen lett rom a vén udvarházból,

Három éve immár, hogy ott gyászol;

Napról napra, jobban őrli a bú,

Omladozik, ha erősebb szél fú.

 

A teremben, hol egykor vigadtak,

Most denevér, vércse, bagoly laknak,

Az se' lakik a szélső szobában,

Törmelékén bodza nő magában.

 

Jobb időből csak a vándor fecske,

Régi fészkét aki fölkereste,

S megtalálva egy zugolyban épen,

Most is vígan fecseget, mint régen.

 

De akadt a háznak új barátja

Ihszalag, moh, vadszőlő megszánja,

Hű részvéttel öleli át karja,

S mély sebeit fris zölddel takarja.

 

Takard, takard! . . . Vajha így elfödné

A remény is, sarjadva fris zölddé,

Honfi sebünk, annyi gyász-emlékünk,

S ígérhetne szebb jövendőt nékünk!

 

1852

 

Gyulai Pál: 1826 – 1909

 

 

Ein altes Herrenhaus

 

Am Dorfrand ist ein altes Herrenheim

kahle Wände, verfallene Schornstein;

er steht da ‘d beugt sich über die Strasse,

als dort nur ein alter Bettler Stande.

 

Es war einmal und nicht mal allzu lang,

war ein geehrter Herr in dem ganzen Land,

sein geöffnetes Tor lockte zur Rast,

jeder war ein gerngesehener Gast.

 

Es gibt kein Tor, der Weg hat sich begrast,

ein im Gras versteckter Fussweg zuwachst

der kleine Wald im Hof voll mit Unkraut,

wo ist der Gute Bauer abgetaucht?

 

Er fand kein Zuhause in seinem Land,

in die grosse Türkei ist er verbannt,

kam nicht zurück, für ihn kann dort besser sein,

hier stürzte sein Land, und auch sein Haus ein.

 

Dass sein Land von Gefahren bedroht war,

er hat sein altes Schwert gesalbt sogar,

und als wäre er noch nicht mal fünfzig,

er machte einen feurigen Pferden-Ritt.

 

Und noch auch sein einziger Sohn mitzieht,

gemeinsam machten hundert Kriege mit;

Sein Sohn starb, er blutete von Herzen,

um Seele waren, tiefere schmerzen.

 

Die Frau mit Tochter lebten im Trübsal,

wartend auf den Mann, auf den Vater gar,

er kommt nicht, doch anstatt eines Nachts,

eine Armee von Kosaken herhast.

 

Eine Horde trifft dieses Herrenhaus,

raubt, tötet Herrin und lebt Saus und Braus,

setzten, nachdem das Haus sofort in Brand,

Blut und Feuer nach Kosaken entstand.

 

Das Herrenhaus ist jetzt eine Ruine,

seit drei Jahren ist wie ein Beduine

von Tag zu Tag knirscht und zu Trümmern geht,

zerbröckelt alles, wenn starke Wind weht.

 

In der Halle, wo sie einst erfreuten,

jetzt leben Fledermäuse und Eulen,

es wohnt keiner in den grossen Zimmern,

die Holunder wüchse überall wimmeln.

 

Die Wanderschwalben vom alten Zeiten,

die ihres Nests besuchten, den alten,

sofort in einer Ecke gefunden,

genauso fröhlich die plapperten munter.

 

Doch das Haus hatte vielen Freund, neuen,

Clematis, Moos, und die wilden Trauben

umarmten mit ihren Armen sehr treu,

es bedeckt seine tiefen Wunden scheu.

 

Bedecke nur! Wenn es auch so wäre,

wenn die Hoffnung in frisches Grün gäbe,

die Wunde unseres Landes ‘d Trauer,

es könnte, ein bisschen kürzer dauern!

 

1852

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Hazám

 

Sokszor valál már életedben

Veszendő, oh szegény hazám!

Tatár, török és német gyilkolt

S haldoklál fényes rabigán:

Mi lesz majd sorsod a jövőben?

Ki tudja azt; sötét titok;

De most, de most, ha rád tekintek,

Csak sírok és csak sirhatok.

 

Nem gyáva bú e könnyek anyja,

Haragom sirja azokat;

Beszélünk hangos, büszke szóval,

S hazánk még csak névben szabad.

Nem csüggedés e könnyek anyja,

Rajtok tettek villáma ég;

Versengünk puszta semmiségen,

S fölöttünk mind borúsb az ég.

 

Hah mennyi gúny! győzelmi hymnus

Harsog körűlbe mindenütt,

S a vértől megszentelt mezőkre

Szabadság fényes napja süt.

Nekünk e hang tán síri dal lesz,

S a szent sugár tán búcsufény,

Véres felhőben elhunyó nap,

Halottak gyászos mezején.

 

Inkább halál, mint gyáva élet,

Igen, vesszünk, ha veszni kell,

De küzdjünk, míg csak egy magyar lesz

És vérezzünk dicsően el.

Lesz legalább a történetben

Rólunk egy nagy emlékezet

Egy büszke nép élt meggyalázva,

De dicsőn halt, mint született.

 

1848

 

Gyulai Pál: 1826 – 1909

 

 

Heimat

 

In deinem Leben schon oft passiert,

verkommst du, oh mein armes Land!

Tataren, Türken ‚d Deutsche töteten

oft am Sterben im Joch Gewand:

Was wird dein Schicksal in Zukunft sein?

Wer weiss das; dunkles Geheimnis;

Aber jetzt, wenn ich dich ansehe,

ich weine nur ohne Kompromiss.

 

Die Mutter von Tränen ist kein Feigling,

mein Zorn lässt mich traurig weinen;

wir reden mit lauten, stolzen Worten,

das Land ist nur frei im Lügenschreien.

Nicht Trübsal, die Mutter von Tränen,

es kommt von, der Taten-Blitz her;

unsere Niederlage liegt an nichts,

‚d der Himmel wird immer dunkler.

 

Ach, was für ein Hohn! Siegeshymne

überall hallt laut unser Feind,

‚d von dem Blut geheiligten Feldern,

ein heller Tag der Freiheit scheint.

Für uns wird das klang das Grablied sein,

‚d heiliger Strahl das Abschiedslicht,

die Sonne stirbt in der blutigen Wolken,

auf dem Totenfeld, Trauerschicht.

 

Besser der Tod, als feiges Leben

man verliert, wenn verlieren muss

kämpfen, bis einen Ungarn gibt,

doch lass, uns herrlich verbluten.

Es wird in der Geschichte stehen

eine tolle Erinnerung,

ein stolzes Volk lebte in Schande,

wie der Anfang, so der Endung.

 

1948

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Vigasztalan világ

 

Ki a sötét fasorból a szobába

beléptem, az asztalhoz ülök én,

hol a tálakban fonnyad a saláta

és illatozik búsan a kömény,

 

a villanyfény meg meg-megáll a villán.

Ki étkezik? Ki enne, inna azt,

a nők s a kívánt szőlők húsa híjján,

mit az idő szemlátomást rohaszt?

 

A nők, a nők, hol vannak és a tálak?

Az édes és a gyöngyöző borok?

Itt ülök én és bennem nincs utálat.

Csak életemre visszagondolok.

 

Idézem — és a kéz, mely néha tett-vett,

a láb, mely ösvényt néhanap talált,

a test, amit befalnának a tetvek,

vigasztalan s kívánja a halált.

 

Toldalaghy Pál: 1914  - 1976

 

 

Trostloser Welt

 

Als ich raus aus der dunklen Allee Konfekt

in das Zimmer trat, ‘d setze mich an Tisch,

wo der Salat schon in den Schüsseln verwelkt

und Kreuzkümmel duftet köstlich und frisch,

 

Das elektrische Licht blitzt an der Gabel.

Wer speist? Wer würde es essen ‘d trinken,

mangels Frauen und dem Fleisch von den Reben,

was scheinbar schon verfault vor uns liegen?

 

Die Frauen, wo sind die Frauen, ‘d die Schalen?

Die Süsse und die Schaumende Weine?

Ich sitze hier ruhig und ohne klage,

und denke an mein Leben alleine.

 

Zitiere, die Hand, die manchmal gab ‘d nimmt

der Fuss, der manchmal eine Schneise tobt

der Körper, von Läusen gern gefressen wird,

er ist untröstlich und wünscht sich den Tod.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

 

Szabolcsi táj

 

Topáz reggel, Most csodállak

óh tündöklő szabolcsi táj,

a bánatod szívemig árad,

ez a szépség már szinte fáj.

 

Tűz szövi át a fáklyás fákat,

nagy, pogány papok ők. Madár

zeng trillázva. Messze a fáradt

dombos úgy ég, mint tejopál.

 

A tarlókon legel a csorda,

így legel már ezer év óta.

Mint dárda, torony szúr az égbe.

 

Óh szent e vidék árvasága,

ősi föld ez, szűz áldott, drága,

Szabolcs vezér dús öröksége.

 

Ölbey Irén: 1902 – 1987

 

Szabolcs Gegend

 

Topas Morgen, der schönste wunder

der herrlichen Szabolcs Gegend,

bis in mein Herz fliesst jetzt dein Kummer,

diese Schönheit zu begehrend.

 

Feuer webt durch die fackelnden Bäum’n,

wie heidnische Priester. Vögel

Gesang klingt. Weit entfernt umsäumen,

des Milchopals wie der Schlögel.

 

Die Herde weidet auf den Stoppeln,

wo seit tausend Jahren stolpern.

Wie ein Speer sticht der Turm am Tatort.

 

Heilig ist die Weisheit des Landes,

ein Stück des unseres Gewandes,

das reiche Erbe des Herrn von Szabolcs.

 

Fordította: Mucsi Antal_ Tóni

 

Magyar tavasz

 

A szellő künn már babusgatva hussan,

s itt vagyunk a sugaras márciusban —

valamikor így kezdtem volna verset

én a tavaszról naivul. Ma nyersebb

 

lenne a szóm, ha tudnék összeszedni

strófát még róla. Kár is emlegetni:

már külön a mienket: semmi értelem

sincs benne. Szomszédunkban a történelem

 

dübörög diadallal, s mi a sorsot

lessük tétlenül: meglenni hogy olcsóbb,

s dolgunkat másra bízzuk. Elszalasztjuk

ezt az üzenetet is. Elhalasztjuk

 

a tettet. Mit súg a tavaszi szél?

Nem érdekel már minket. A veszély

rémít, hogy úgy neszezve, mint a tolvaj

sompolygunk megijedt s bágyadt mosollyal.

 

Ki tudja? Mert az elmúlt tavasz óta

nincs márciusunk: a hajdani nóta

úgy hangzik szánkon, mint rozsdás, avult lemez.

A lélek hol van? Elsorvadt. Nem ez

 

a márciusi szó ma: szavalat,

amelynek frázisánál a falat

sikkad el szánkból, végső éltető.

Vágyunk kevés, s mind-mind elérhető,

 

járunk, de már sorvaszt a méreg

belülről: fánkat ledönti a féreg.

Már nem merünk többé egészen élni,

csókolni, tenni, hangosan beszélni,

 

csak félig hajtjuk ki a poharat:

amennyi nekünk más után maradt,

a rezdülő falevél is megingat, —

s föld is kidobja gyáva csontjainkat!

 

László Mihály: 1902 – 1977

 

Ungarischer Frühling

 

Das zartes Lüftchen draussen leise huscht vorbei,

und wir sind hier im strahlenden März dabei

ich hätte einst das Gedicht so angefangen

von dem Frühling, naiv. Heute unbefangen

 

ich würde es schreiben, wenn ich noch wüsste, wie

würde die Strophe darüber läuten. Es nützt nie,

unseren Sorgen zu nennen: Es hat auch kein Sinn,

weil in der Geschichte ist das Krieg ein Unsinn;

 

dort brüllt der Triumph, ‘d was ist mit dem Schicksal,

wir schauen untätig: Es ist billiger und Vital

‘d wir verteilen unsere Arbeit an anderen. Verbieten

auch diese Nachricht sofort. Wir verschieben

 

ach die Tat. Was flüstert uns der Frühlingswind?

Es ist uns egal, interessiert uns nicht. Das Labyrinth,

macht mir Angst, als ein Dieb erwischt zu werden

‘d Schleichen uns mit einem ängstlichen Lächeln.

 

Wer weiss es? Denn seit dem letzten Frühjahr,

wir haben keinen März mehr: Der alte Nachbar

klingt wie eine rostige Schallplatte,

wo ist die Seele? Verwelkt. Wie das alte

 

Wort des März heute: Nur Rezitation,-

an der Phrase, der Wand der Resignation,

rutscht uns aus dem Mund, der ultimative

Lebensretter, verfügbar nur als Alternative,

 

wir laufen, aber das Gift verkümmert uns bereits

von innen: Der Baum wird vom Wurm Juckreiz,

wir trauen uns nicht mehr, vollständig zu leben,

küssen, tun ‘d lassen ‘d nie mehr laut reden,

 

wir trinken auch das Glas nur zur Hälfte aus:

so viel was der andere zurückgelassen hat,

bei dem leisen Laub zittern wie eine Erdmaus, –

‘d die Erde wirft unseren feigen Knochen ab!

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni