Vállaji Sipos Ida Őszi ibolyák / Herbstveilchen

 

Őszi ibolyák

 

Hull már a fának lombja,

Csörögve rezg az ág,

S a földön még mosolyogva

Nyílnak az ibolyák.

 

Szegényke kis virágok,

Minek virultok itt?

A föld csak mostohátok,

A nap már nem hevít.

 

Nem ád bágyadt sugara

Többé színt, illatot,

Lágy fűnek bársonyára

Fejed nem hajthatod.

 

Madárka nem dalolgat

Szerelmes éneket,

Susogva langy fuvallat

Nem játszik el veled.

 

Oh, szebb volt az enyészet

Ékes kikeleten,

Mint most a zordon élet,

Ősz, hűlő kebleden.

 

Hajnalnak harmatkönnye

Siratva hulla rád,

Madárka néked zengett

Édes bucsúdanát.

 

Oh, tűnj, oh, tűnj előlem!

Virágot ne fakaszsz.

Ködös, bús őszi reggen

Gúnykép csak a tavasz.

 

Maradj, ki voltál mindég,

Tavasznak gyermeke,

Az ifjúság, a szépség,

A föld költészete.

 

V. Sípos Ida: 1869 – 1940

Herbstveilchen

 

Die Blätter des Baums fallend,

der Ast rasselnd vibriert

auf dem Boden lachend, die

Veilchen blühen verirrt.

 

Ihr arme kleine Blumen,

warum blühtet ihr hier?

Halbbürtig’ Bodenkrumen,

gibt keine Sonnen schien.

 

Es gibt nicht der träge Strahl,

genügend Farbe ’d Duft

auf den Samten, weiches Gras,

dein Kopf ist wie in Gruft.

 

Die Vögelchen singt halt nicht mehr

verliebtes Liebeslied

wie das lau flüsterndes Meer,

es spielt nicht mehr mit dir.

 

Es war schön, das Entschwinden

an wunderschönen Lenz,

als jetzt das Leben lindern

Herbst bei deiner Präsenz.

 

Tau Tränen im Morgengrauen

fällt weinend auf dich ab,

Vögel hab’n für dich gesungen,

Süßer Abschiedsgesang.

 

Oh, geh weg, ohne Sorgen!

Blühe jetzt mir kein Mohn.

An nebligen Herbstmorgen,

der Frühling ist ein Hohn.

 

Bleib der, der du immer warst

Kind des Frühlings werde

Jugend, Schönheit, angepasst,

für die Poesie der Erde.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni