Tóth Kálmán: Emberektől eltitkolám / Von Menschen

 

Emberektől eltitkolám

 

Emberektől eltitkolám

De sirodnak mind megmondtam,

A mit mélyen szenvedek én:

Vádat, szégyent, nagy titokban,

Hogy megölőd tán én voltam!

 

Azt hittem, hogy ki sem hallá,

De a fűben volt egy féreg,

Meg egy koldus a kapuban,

Ezek hallák: mit beszélek,

Föl volt fedve vád és vétek.

 

És a féreg - ez az élő

Alázat - a föld rögéből

Idételen hitvány fejét

Láttam, hogy mint emelé föl,

Én mellettem - büszkeségből!

 

És a koldus, temetőnek

Kapujában a mint álla, -

Láttam, mi volt szemeiben:

Iszony, vigasz és a hála,

Hogy nyomorubb is van nála!

 

Tóth Kálmán 1831 - 1881

 

Von Menschen würd’s  geheim halten

 

Von Menschen würd’s  geheim halten

dem Grab habe alles gesagt,

das wofür ich so tief leide:

Sehsucht, schande,  was hab ich gemacht,

Dich zu töten, villeicht gewagt!

 

Ich hab gedacht, hört es keiner,

doch in Gras war eine Made,

und ein Bettler, am Eingangstor,

beide hörten, was ich sagte,

und die Tat hat, keine Gnade.

 

Und die Made, die lebende

welche Demut, aus der Erde

der alberne, lumpige Kopf

rausgestreckt ohne Kerbe

mit Stolz ohne Rot zu werde’.

 

Und der Bettler, bei dem Friedhof

steht er ruhig, dort wie ein Tropf, --

hab gesehen, in den Augen

Entsetzte Dankbarkeit und Trost:

Es gibt schlimmer, sagte getrost!

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni