Tóth Árpád: Kastély és temető / Schloss und Friedh

 

Kastély és temető

 

Nézd, már a lelkem bús, üres liget,

Egy sarka temető: vad ugaron

Fejfák, sötét emlékek, csupa rom

S éjjel rémek vetik föl testüket.

 

Másik sarkában vén kastély, süket

Csöndben borong, felverte dudva, gyom

S az elhagyott és hűvös udvaron

A társtalan lovas, a bú üget.

 

Lennél-e úrnő e szomorú tájon?

A temetőt, hogy rája béke szálljon

Fehér kezed meg tudná áldani?

 

S ha hozzád lépne sötéten és halkkal,

Az átkozott és társtalan lovaggal,

Tudnál-e megváltó szót váltani?

 

Írta: Tóth Árpád 1886 – 1928

 

 

Schloss und Friedhof

 

Sieh, die Seele ist eine leere Au,

eine Ecke ist Friedhof: Wilde Flur

Grabmäler, dunkle Ruinen, Natur pur

und nachts kommen die tote wieder auf.

 

Im anderen Ecken ist ein Schloss, taub

in stillen Wehmut, von Unkraut bedeckt,

verlassen ist der Hof und ganz versteckt,

der freundlose Reiter, trottet im Laub.

 

Wärst du die Herrin in diesem tristen Land?

Den Friedhof, dass dort endlich der Friede fand,

würde deine Hand den Segen geben?

 

Und wenn es zu dir käme, dunkel und still.

Mit den sakrisch, freudlosem Reiter agil,

ein Wort mit, über Erlösung reden?

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni