Torkos László: Kerülöm az embereket / Ich vermeide

 

Kerülöm az embereket

 

Kerülöm az embereket,

Mert az embert szeretem,

S félek, hogy az emberekért

Az embert is megvetem.

Félek, hogy a tiszta érzés,

Melytől szívem melegül,

Ezer visszás indulatok

Fertőjében elmerül.

 

Szabad mezőn járva-kelve,

Verőfényes ég alatt,

Jól esik, ha szemem itt-ott

Embereken megakad.

Gyermekcsoport, — szerelmes pár,

Vén anyóka, ifjú lány, —

Édes, vonzó rokonszenvet

Kelt szivemben, mind a hány.

 

Igaz részvét melegével

Függök jártok-keltökön,

S örülök, ha egy-egy gyöngyöt

Vet felszínre bú, öröm.

De közéj ök nem vegyülök,

Ha tán egy-két szóra nem, —

Mi kavarg, forr szivök mélyén,

Jobb, ha meg nem ismerem.

 

Sürgő-forgó néptömegben

Gyakran járok egyedül,

Hallgatom, az élet árja

Forrongva hogy zúg körül.

Nem bánom, ha meg-megrázza

Lelkem a vad hangzavar, —

Fájón rezgő habfodrai

Elsimulnak csakhamar.

 

Drága rokonlelkek közt, hol

Béke lakik s szeretet,

Keblemben a szív kitárul,

Ajkam szava megered,

 

Ember vagyok emberek közt,

Fényből, árnyból vegyülék,

Lelkemben az ember képe

Szelid, tiszta fényben ég.

 

De hol furfang butasággal,

Gőg csúszással fog kezet,

Nyíltan tapsol az irigység,

S titkon nyelvet öltöget,

Könnyez, kinek szive ujjong,

S ki sirhatna, mosolyog; —

Oh e börtön békói közt

Mily nyomorult rab vagyok !

 

Oh, hogy futok, mihelyt karom

Széttépi a lánczokat,

Sötét erdő sűrűjében

Elrejtőzni, mint a vad.

Bokrok éjén szeretetről

Álmodozni jobb nekem. —

Kerülöm az embereket,

Mert az embert szeretem

 

Torkos László: 1830 – 1930

 

Ich vermeide nun die Menschen

 

Ich vermeide nun die Menschen,

indem ich der Mensch liebe

und fürchte, wegen der Menschen

auch der Mensch noch verliere.

Ich habe Angst, dass mein Gefühl

von dem Herzen sich erwärmt,

in dem Meer von schlechter Laune,

von der Menschlichkeit verzehrt.

 

Auf dem freien Feld spazieren,

unter strahlenden Himmel,

wenn meine Augen hier und da,

glückliche Menschen singen.

Kindergruppen, — verliebtes Paar,

alte Mutter, junge Magd, –

süße, reizvolle Zuneigung,

und mein Herz mit Freude schlagt.

 

Mit der wahren Anteilwärme

laufe immer hin und her

und es freut mich alles gerne

Freud und Leid bei Heimkehr.

Doch ich mische mich nicht zu ihr,

vielleicht nur ein, zwei Worte, –

was ihn bewegt, brodelt in ihn,

will nichts, was ich nicht wollte.

 

Im wirbelnden Menschenansturm

gehe ich oft ganz allein,

‘d höre zu, wie der Lebenswurm

krocht mutterseelenallein.

Ist mir egal, wenn mich schüttelt

das Geräusch von der Seele, –

ihr Schaumlocken wird wütend, es

wird ihn die Ruhe fehle'.

 

Unter lieben Gleichgesinnten,

wo der Friede wohnt ‘d Liebe,

das Herz öffnet sich in mein’ Brust,

das Wort die Lippen schriebe,

Ich bin ein Mann unter Männern,

gemischt aus Licht und Schatten,

das Menschenbild in meiner Seel’,

es brennt in einer Schachtel.

 

Aber wo Schlauheit mit Dummheit

schüttelt hochmütig die Hand,

dort applaudiert der Neid offen,

‘d heimlich mach der Zunge lang,

tränt dessen Herz, der am Jubeln,

wer weinen könnte, der lacht; —

bei den Fußfesseln leidenden,

das Elendster Häftling, halt!

 

Renne sofort, sobald der Arm

die Fussketten zerbrochen,

mitten in dunkeln Wildnis,

in dem Wald zu verkrochen.

Über die Liebe im Nachtbüsche

ist zu träumen viel lieber.

Ich vermeide nun die Menschen,

indem ich der Mensch liebe.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni