Takács Ilus: Cziprus ág egy sírra / Zypern-Zweig a

Toni11•  2021. október 21. 07:08  •  olvasva: 24

 

Cziprus ág egy sírra

 

(Évfordulóra.)

 

Csöndes nyári alkony terül el a tájon,

Szellő rezgeti a levelet az ágon,

Hallgatom merengve.

S mig a homály egyre, mindjobban terül szét,

Közelmúlt időkből méla gyászos emlék

Merül föl lelkembe.

 

Bus harangszó kondult nehéz gyászt hirdetőn :

»Elhervadt szép virág nyugszik a terítőn

Örök álmot alva!«

S az igaz részvétnek, melyet a hir vert föl.

Emléke visszhangként csendül im lelkemből

E bánatos dalba.

 

Kedves ifjú leányt tettek le a sírba:

Könnyzáportól ázott virággal telt sírja;

Igaz részvét könnye

Fakadt föl a szívből, ellepve a szemet;

Zokogás verte föl a halotti csendet

Künt a temetőbe!

 

Minden szem könnyezett, minden sziv úgy fájt ott,

Hisz oly szomorú az, ha nyíló virágot

Szakit le a végzet;

Kivált kinek éltét hő szeretet fénye,

Ragyogta át és csak örömet igérve

Várt reá az élet.

 

Mint bálványozták őt, mennyire szerették!

Vágyait, tetszését gyöngéd gonddal lesték;

Szülő, testvér, rokon,

Azon igyekeztek és csak arra vágytak,

Hogy szüntelen derült mosolyt láthassanak

A kedves ajkakon.

 

Átölelte éltét rajongó szeretet,

Mégis szerény volt ő, a milyen csak lehet

Nemes ifjú kedély;

Szelíd méltósággal élte ifjúságát,

Emlékét ez tiszta fénnyel ragyogja át

S jóságáról beszél.

 

És ha volt lelkének szép reménye, álma,

Hiven őrizte azt, szivébe elzárva

Elrejtette mélyen!

Élete zajtalan, tevékeny, derült volt;

Övéit ölelő szerelme sugárzott

Komoly szép szemében !

 

Annyi szép reménynyel, biztató életet,

Oly korán elhagyni miért, miért kellett?

Így volt elrendelve:

És ő tudta sorsát, tudta mi vár rája;

Végzetét szelíden, megnyugvással várta,

Békével szenvedve.

 

»Liliomhullás volt« lassú »hervadása!«

Elrejtőzve hervadt, hogy senki ne lássa;

S úgy éljen emléke

Barátai között, mint a mig körükben,

Örült az életnek, mely annyi reménvnyel

Mosolygott elébe.

 

S mikor már csöndesen a térítőn feküdt,

Halvány szép homlokán valami elterült;

Egy néma bús panasz! ,

Mintha mondta volna: »mért kellett oly korán

Eltávozni innen, életem tavaszán,

Mikor oly szép volt az?«

 

Lelke most már fönt, az angyalok köréből

Néz le szerettire, imádkozva értök

 A fényes magasba’!

S virággal borított, csöndes sírja felett

Ott lebeg szüntelen a néma kegyelet

Hófehér galambja.

 

Takács Ilus ???

 

Zypern-Zweig auf einem Grab.

 

(Auf das Jubiläum.)

 

Ein ruhiger Sommerabend sank auf das Land,

lautlose Brise vibriert das Blatt auf dem Ast,

höre zu versonnen.

Dunkelheit breitet sich aus in der Umgebung,

eine melancholische Trauererinnerung

die Seele gewonnen

 

Trübe Glockenschlag verbreitet Trauerkumme':

»Auf der Decke ruht eine verwelkte Blume

in ewigem Traumschlaf!«

Zu dem Beileid, das die Nachricht ausgelöst hat.

Der Gedanke wie ein Echo in Seele hallt

wie trauriges Lied traf.

 

Hübsches junges Mädchen wurde ins Grab gelegt:

Auf dem Grab tränenüberströmter Blumen legt;

trän’n des wahren Beileids

ergoss sich aus dem Herz und bedeckt die Augen;

schluchzen durchbrach die Todesstille dort draussen

des Friedhofs Trauergast!

 

Jedes Auge weinte, jedes Herz schmerzte dort,

es ist traurig, wenn blühende Blume verdorrt,

das Schicksal niederriss;

besonders deren Leben von Wärme ‘d Liebe

glühte und versprach nur freudige Auftriebe,

was das Leben entriss.

 

Alle haben Sie vergöttert und liebten sie!

Alle ihre Wünsche für war wie Magie; für

die Eltern ‘d die Kinder.

Sie haben es versucht ‘d wünschten ihr im Leben

ein unendliches Lächeln immer zu sehen

auf den schönen Lippen.

 

Ihr ganzes Leben wurde umarmt mit Liebe,

sie war so bescheiden, umgeben von Tiere’

edles junge Gemüt;

sie lebte ihre Jugend mit sanfter Würde,

schiente ihr das Licht immer ohne Hürde

von Freundlichkeit bemüht.

 

Wenn ihre schöne Seelenhoffnung von Schmerzen

getreu bewachte es geschlossen im Herzen,

sie hat es tief versteckt!

Ihr Leben war geräuschlos, langsam verarmte;

ihre Liebe, die ihre Liebste umarmte,

in schöne Augen steckt!

 

Mit so viel Hoffnung ermutigenden Leben,

warum, ach warum musste sie so früh gehen?

Es wurde so bestellt:

Sie kannte ihrem Schicksal, sie kannte ihr Geschick;

‘d das Ende erwartete sie mit Zuversicht

dem Schicksal mutig stellt.

 

«Fallendes Linienblatt», das langsames «welkte! »

Versteckt verdorrte, dass es ja keiner merkte;

das im Rückblick so blieb.

Unter ihren Freunden, so wie sie immer war,

hat dem Leben gefreut mit vieler Hoffnungsschar,

sie lächelte so lieb.

 

Und als sie ruhig zwischen den Bekehrten lag,

etwas auf ihrer blassen schönen Stirn verbarg;

so ein stilles Leiden!

Es war, als hätt’ sie gesagt: «Sag mir, weswegen

muss ich von hier weg, im Frühling, meinem Leben,

es wär’ schön zu bleiben? »

 

Ihre Seele ist jetzt oben, in dem Engelskreis,

sie schaut herab auf ihre Liebsten, ‘d betet heiss

dort im Himmelslaube!

‘d über Ihrem stillen, mit Blumen vollen Grab,

da schwebt die stille Gnade pausenlos herab

als schneeweisse Taube.

 

Fordította Mucsi Antal-Tóni

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom