Szendrey Júlia: Az emlékezet / Erinnerung

Az emlékezet

Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állítjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sírjából feljáró lélek
A múltból az emlékezet?

Csakhogy nem vár éjféli órát,
Mely föltárja zárt koporsóját,
Hogy rémes útját kezdje meg;
És nem is űzi el a hajnal
Mikoron a kakas megszólal
Sirjába e kísértetet.

S nincs imádság, nincs vezeklés, mely
Megszentesitő erejével
Elüzze vagy elfojtsa azt;
Ellenben egy hang, hely vagy illat,
Kisértetképen felriaszthat,
Felidézvén a multakat.

Meglátogat ezer alakban,
Vagy inkább szüntelen velünk van,
Csak elrejtőzik olykoron,
Meg-megszólal, beszélget hozzánk,
Midőn azt legkevésbbé várnánk,
Régen nem hallott hangokon.

Mikor kaczaj, vig tréfa közben
Szavunk eláll, szivünk megrezzen,
Elsötétülnek szemeink:
Ilyenkor elmult szenvedésnek
Kinzó szelleme látogat meg,
S feltépi régi sebeink.

S midőn kinpaddá lőn az élet,
Melyre balsorsunk felfeszitett,
Ajkunkon honnan e mosoly?
Egy-egy boldog óra emléke,
Mely gyötrődésünk közepette
Föltámadt halottaiból.

Oh bölcsek, mily nagy csalódástok,
Midőn oly bölcsen állítjátok,
Hogy nincsenek kisértetek!
Mi hát egyéb, mi, mint kisértet,
Mint sírjából feljáró lélek,
A múltból az emlékezet?

Írta: Szendrey Júlia (Szeptember 1860)

 

Erinnerung

 

Ach ihr Waisen, wie gross ist euer Frust,

wenn ihr so Waise behaupten musst,

dass, der Gespenst gar nicht mehr gibt!

Was wäre das, was, wie ein Gespenst,

wie aus dem Grab ein Geist, der nicht kennst,

‘d von gestern alles umgekippt?

 

Nur, das wartet nicht bis Mitternacht,

bis er den versperrten Sarg aufmacht,

und auf den Weg des Grausens fegt;

Das Morgengrauen verjagt ihn nicht,

auch wenn der Hahn kräht am Morgenlicht,

wo der Weg ins Grab zurücklegt.

 

Kein Gebet, keine Bußfertigkeit,

welche mit sanktionierendem Eid,

zu Vertreibung, ertränken, zwang.

Dagegen ein Klang, Platz oder Duft,

kann in dich wie ein Gespenst in Gruft,

zurück in Vergangenheit zwang.

 

Besucht dich in zigtausend Formen,

stets ist mit uns, in festen Normen,

nur manchmal auch, versteckt sie sich,

zwischendurch ist er sehr verhalten,

‘d dann, wenn die wenigsten erwarten,

spricht er mit uns, wie ausser sich.

 

Wenn beim Lachen, beim scherzhaften Spruch,

Stimme verzagt, das Herz zittert durch,

und die Augen werden dunkel:

Die reissen die alten Wunden auf

die bösen Geister, die springen rauf,

reisst die Zeit mit, wie Furunkel.

 

Wenn das Leben zu Folterbank wird

und der Schicksal zu einen Fehltritt,

woher kommt halt dieses Lächeln?

Gedanke an glückliche Stunden

der, unter die schmerzlichen Wunden

auferstanden von den Särgen.

 

Ach ihr Waisen, wie gross ist euer Frust,

wenn ihr so Waise behaupten musst,

dass, der Gespenst gar nicht mehr gibt!

Was wäre das, was, wie ein Gespenst,

wie aus dem Grab ein Geist, der nicht kennst,

‘d von Gestern alles umgekippt?

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni