Révai Károly: Alkonyat / Dämmerung

Toni11•  2021. december 22. 09:03  •  olvasva: 110

 

Alkonyat.

 

Az ősz hajszálak egyre-másra

Tarkítják már a fejemet;

Intőjel ez a hanyatlásra,

Hiába hunyok rá szemet.

 

Akármint burkoljam, takarjam,

Bizony az arczom is fakó;

S eltüntetni bármint akarjam,

A vénség nem tagadható.

 

Igaz, hogy néha föl-föl csillan

Az ifjúkori szenvedély;

De nem tagadom : ez csak olyan,

Mint őszkor fakadó levél.

 

Ha uj eszmére lelek néha,

Az föl nem ér a régivel;

A vége mindig balga, léha,

S csak százszor jobban ingerel.

 

Bizony letűnt már ifjúságom!

Nem szégyenlem e vallomást,

Elmélkedem a hanyatláson,

S várom a lassú hervadást.

 

Csak hogyha drága leányomra

Gondol az én öreg szivem,

Akkor sóhajtok : ó, ha újra

Ifjú lehetnék Istenem! .

 

Révai Károly 1856 - 1923

 

Dämmerung.

 

Graue Haare sind schon hie und da

tigert schon langsam meinen Kopf;

dies ist Zeichen, dass der Herbst ist da

Augen zu, du alte Blondschopf.

 

Es ist gleich, wie ich verstecken will,

mein Gesicht allmählich auch blass;

will nicht leugnen, bei mir ist windstill,

das Alter ist kein Aderlass.

 

Es stimmt, dass es auf und anleuchtet,

die Leidenschaft der Jugendzeit;

doch leugne nicht: bin wie im Herbst

ein Blatt im weisen Winterkleid.

 

Wenn eine neue Idee habe,

es ist nur halb Wert wie der alte;

das Ende ist immer dumm ‘d fade,

‘d zigmal breiter ist die Spalte.

 

Meine Jugend ist sicher vorbei!

Ich schäme mich deswegen nicht,

beim Verfall denke ich nichts dabei

und warte, bis das Licht erlischt.

 

Nur wenn an meine liebe Tochter

denk mein altes erschöpftes Sein,

dann seufze ich: könnte wieder

mein Gott, ich ein Jüngling sein!

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!