Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk / Wir verabsc

 

Mi mindíg búcsuzunk

 

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el,

Minden szótól, amit kimond a szánk,

Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,

Minden sebtől, mely fájt és égetett,

Minden képtől, mely belénk mélyedett,

Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,

A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,

A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

 

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,

Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.

Hidegen hagy az elhagyott táj, –

Hogy eltemettük: róla nem tudunk.

És mégis mondom néktek:

Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

 

Reményik Sándor: 1890 – 1941

 

Wir verabschieden uns immer

 

Ich sag’s Euch: Wir verabschieden uns immer.

Vom Nacht am Morgen, vom Tag am Abend,

wenn der Staub die Farben bedeckt, klagend,

von der Stille, als ihn ein Geräusch stört,

vom Klang, wenn in der Stille gar nichts hört,

von jedem Wort, das unser Mund ausspricht,

von jedem Lächeln an unser zugeschickt,

aus jeder Wunde, die schmerzte ‘d brannte

von jedem Bild, das in uns einbrannte,

von jedem Wort, das unser Mund ausspricht,

von jedem Lächeln an unser zugeschickt,

aus jeder Wunde, die schmerzte ‘d brannte

von jedem Bild, das in uns einbrannte.

 

Weil nie zwei gleiche Sonnenaufgänge gibt,

denn jede Stille, Träne ‘d Trost anders ist,

die Minute rennt, die Ewigkeit wartet

‘d, die Seele schwingt wie ein weißes Tuch flattert,

oft vergiessen wir keine Tränen, und halt

das Herz tut nicht weh, und die Landschaft ganz kalt,

dass er begraben wurde, wussten wir nimmer,

und doch sage ich Euch:

Von etwas verabschieden wir uns immer.

 

Fordította: Mucsi Antal-Tóni