Radnóti Miklós: Elégia / Elegie

 

Elégia

***

Már arrafelé is őszül, ahol

a szabadság zászlai hullanak,

lobogó vér fut parázs avarra

s alatta rémülten fészkel a mag;

***

fáradt megfoganni! És ha mégis:

földbevert bitó, hősi test, avagy

harci gép dúlja fel meleg helyét

s meztelen várja, hogy jöjjön a fagy.

***

Várak és fűszálak perzselődnek,

vadul rohanó halál szele kél,

délben a füst és pernye közt vakon

röppen a fölriadt szárnyasegér.

***

Világíts, távol égő tartomány!

hideg van, markos sötét kavarog,

sápadt fák alatt hosszan vacognak

tegnap még símogató patakok.

***

Őrizz magány, keríts be lusta ősz,

új szégyent ró szivembe az idő,

s rágódva régi, díszes őszökön,

konokon élek, szívós téli tő.

***

A lélek egyre többet elvisel,

holtak között hallgatag ballagok,

újszülött rémek s hitek kisérnek

és a vándorlófényű csillagok.

***

1936

***

Radnóti Miklós: 1909 – 1944

***

Elegie

***

Es ist auch hinwärts schon herbstelt, wobei

Fahnen der Freiheit fallen herunter,

flammendes Blut lodert dort auf der Glut

‘d darunter nistet das Schrecken munter;

***

Müde zu empfangen! Und wenn auch dennoch:

Galgen im Boden, Heldenleib oder

Kriegsgerät zerstört seinen warmen Platz

‘d nackt auf den Frost wartet als wahlloser.

***

Burgen und die Grashalme sind versengt,

der wild rauschende Wind des Todes weht

blind zwischen Rauch und Asche am Mittag

die alarmierte Flügelmaus aufersteht.

***

Leuchte auf, du weit brennende Region!

Es ist kalt, und es wirbelt das dunkel,

sie schlottern lang unter fahlen Bäumen

immer noch fließende Bäche munkeln.

***

Hüte mich Einsamkeit, umzingle mich Herbst,

die Zeit bringt neue Schande in mein Herz,

‘d auf alten, verzierten Herbsten trauen,

ich lebe stur wie ein zäher Schmerz.

***

Die Seele erträgt immer ‘d immer mehr,

ich schlendere still unter den Toten,

neue Ängste ‘d Glauben begleiten mich

'd Wandelsterne mich ständig um lodern.

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni