Radnóti: Csak csont és bőr / Nur Knochen und Haut

Csak csont és bőr és fájdalom

 
Babits Mihály halálára1

***

Látjátok, annyi szenvedés után most
pihen e hűvös, barna test.
Csak csont és bőr és fájdalom.
S akár a megtépett, kidőlt fatörzs
évgyűrüit mutatja,
bevallja ő is gyötrött éveit.

Csak csont és bőr e test.

De most a nemzeté is
csak csont és bőr és fájdalom. Ime,
Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
O, requiem aeternam dona ei... Domine!
 2

Szavak jöjjetek köré,
ti fájdalom tajtékai!
ti mind, a gyásztól tompa értelem
homályán bukdosó szavak,
maradjatok velem:
gyászold omló göröngy,
sírj rá a sírra most!
jöjj, könnyü testű fátyol
ó, takard be,
s akit már régen elhagyott a hang, -
gyászold meg őt, te konduló harang,
lebegő lélek és gömbölyű gyöngy,
s gyászolj megint
te csilla szó, te csillag
te lassu pillantásu szó, te hold,
s ti többiek! ti mind!
3

Tudtuk már rég, minden hiába, rák
marcangol és szemedben ott ragyog
egy messzi és örök dolgokból font világ,

s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.

***

Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
árván maradtunk most a Művel itt.
Nagysága példa. És magasság.
És szédület. Szivet dobogtató.
4

Ki nézi most tollat fogó kezünket,
ha betegen, fáradtan is, de mégis...
ki lesz az élő Mérték most nekünk?
Hogy összetörte már a fájdalom,
nézd, ezt a költeményt is.

Mit szólnál hozzá? - lám az eljövő
költőnek is, ki félve lép még,

***
most már a Mű a mérték.

S nem érti árvaságunk,
ha bólintunk: halott már...
nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
s nem ült az asztalodnál.

Nem tudja majd, mi fáj...
s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, -
mint egymástól mi, - évek óta már,
mint jelszót, hogy: "ki járt kint nála?
Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?"  

5

Halott keze nem fogja már a tollat,
béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
Örök világosság, kibomló égi láng
röppen felé a földi füstön át.

***

1941                                                                                      

***

Radnóti Miklós 1909 – 1944

***

***

Nur Knochen und Haut und Schmerz

Zum Tod von Babits Mihály

***

Seht ihr, nach so viel Leid jetzt

entspannt sich dieser kühle braune Körper.

Nur Knochen und Haut und Schmerz.

Und sogar wie der zerrissene, umgestürzte Baumstamm

zeigt ihre Ringe,

er gesteht auch seine qualvollen Jahre.

Nur Knochen und Haut dieser Körper.

Aber jetzt auch von der Nation

nur Knochen und Haut und Schmerz. Sieh es

Balázs, zu dem er flehte, nimm ihn in deine Arme!

Oh Requiem aeternam dona ei ... Domine!

2

Worte ihr solltet kommen rund um ihn,

ihr Schäume des Schmerzens!

Ihr alle, der von Trauer stumpfe Vernunft

getrübt zwielichtige Wörter,

bleib ihr bei mir:

trauernde bröckelnde krumme Scholle,

weine jetzt auf dem Grab!

Komm du, leichter Schleier

oh, deckt es zu,

den, der schon lange von der Stimme verlassen wurde,

trauere um ihn, du schallende Glocke,

du flimmernde Seele und eine kugelrunde Perle,

und traue wieder

du flirrende Wort, du Stern

du langsam blickendes Wort, du Mond,

und ihr alle anderen! Ihr alle!

3

Wir wussten schon lange, alles ist vergebens, Krebs

zerfleischt dich und in deinen Augen funkelt

eine weite und von der ewigen Zeug geflochtene Welt

und dass, so zeitlos bist du, wie die Sterne.

***

Wir wussten, dass du stirbst, wir wussten es und trotzdem

wir sind jetzt so verwaist geblieben hier mit dem Werk.

Die Größe ist ein Beispiel. Und die Höhe.

Und schwindelhaft. Herz pulsierend.

4

Wer schaut jetzt auf unsere Feder haltende Hände,

wenn auch krank, müde, aber trotzdem …

wer wird das lebende Maß jetzt für uns?

Dass der Schmerz hat ihn schon gebrochen,

Schau, dieses Gedicht auch an.

Was würdest du zu dem sagen? - schau nach vorne

sogar ein Dichter, der Angst hat, einen Schritt zu machen,

***

etzt schon ist das Werk das Maß.

Und es versteht unsere Verweisung nicht,

wenn wir nicken: Er ist schon tot …

kannte dich nicht, saß nicht an deinem Bett,

und er hat nicht an deinem Tisch gesessen.

Er wird dann nicht wissen, was Weh tut …

und er wird nicht fragen, und wird auch nicht gefragt,

wie gegenseitig wir – seit Jahren schon,

als Kennwort, wie: "Wer war bei ihm draußen?

Wer weiß es, sag, wie geht es den Babits Mihály? "

5

Seine tote Hand wird den Stift nicht mehr halten,

sein geschlossenes Auge sieht keine Nächte mehr.

Das ewige Licht, das entfaltende Himmelsflamme

fliegt durch den Rauch der Erde auf ihn zu.

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni