Ormodi Bertalan Rabszolgahajó / Sklavenschiff

 

Rabszolgahajó

***

Sivatagnak égő homokában,

Nyugszik a puszták erős királya;

Aranysörény ragyogó sugárként,

Dúsan ömlik hatalmas nyakára.

***

Tekintete villám, ordítása,

Tulhangozza az egek dörgését;

Hol a földön azon vakmerő szív,

Mely bevárja halálos szökését?

***

Néger gyermek fekszik a homokban;

Nem gondolva a bősz szörnyeteggel;

Tengerárját nézi, hol vitorlák,

Küzdenek a föllázadt szelekkel.

***

„Temessen el a mély tenger árja;

Ne érj soha csöndes kikötőbe!

Átkos hajó, mely apám s anyámat,

Rabszolgákul viszed messze földre.

***

Kedves tenger, ó kérlek bocsásd föl

Kebeled, legéhesebb hullámát;

Jobb gyöngygazdag kebleden pihenni,

Mint viselni, fehérek' rablánczát.”

***

Az oroszlán megértette buját, —

Az ö szivét, hasonló kin tépi;

A hajótól bőszült ordítással,

Drága kincsét, szép kölykeit kéri.

***

Bús szemével azt is elbeszéli,

Hogy nem ő már a puszták királya;

Megbuktatta idegen föld népe:

Leverte a fehérek villáma.

***

Csak egy kívánsága van szivüknek :

Temesse a tenger mélyen őket!

Vesszenek bár kölykeim is velők !

Nyelje el bár a kedves szülőket!

***

A tenger nem ád nyájas szerelmet.

Rengeteget, illatos virágot,

De ád durva szolgaság helyébe,

Békés hazát; örök szabadságot.

***

Imájokat hallotta a tenger,

Legbőszebb hullámát felkergette;

Zsarnokot és szolgát, egy csapással,

Keblének zöld sírjába temette.

***

Örülj gyermek, nyugszanak szülőid,

A nagy tenger gyöngygazdag honában,

Örülj orsoszlán, fiaid nem fognak,

Elkorcsulni uyugut országába

***

Ormodi Bertalan: 1832 – 1869

***

***

Sklavenschiff

***

In die glühenden Sande der Wüste

ruht der mächtige König der Steppe;

seine Golden Mähne blitzt wie ein Strahl,

fließt fest üppig über seinem Halse.

***

Sein Blick ist wie ein Blitz und sein Gebrüll,

übertönt das Donnergrollen des Himmels;

wo auf der Erde auch das kühne Herz,

das auf seine tödliche Flucht bimmelt?

***

Ein schwarzes Kind liegt am Ufer im Sand;

an böse Ungeheuer will nicht denken;

schaut nur die Gezeiten, wo die Segel,

gegen die rebellischen Winde kämpfen.

***

„Soll dich die tiefe Meeresflut begraben;

komm nie in einen stillen Hafen an!

Verfluchtes Schiff, das mein Vater ‘d Mutter,

als Sklaven in ferne Länder bringst an.

***

Lieber Meer, ach bitte lass von deinen

Brust, seine hungrigste Welle schlagen;

besser auf deiner reichen Brust ruhen,

als die Ketten der Weißen zu tragen.”

***

Und der Löwe verstand seinen Leiden,

denn sein Herz leidet an gleiches Unglück;

weil vom Schiff wütend mit lautem Gebrüll,

fordert seinen schönen Jungen zurück.

***

Mit traurigen Augen erzählt er auch,

dass er nicht mehr der König der Tier’ ist;

das Volk fremder Länder hat ihn gestürzt:

denn der Blitz der Weißen hat ihn besiegt.

***

Nur einen einzigen Wunsch hat ihr Herz:

dass, sie dort ins Meerestiefe sterben!

Mögen auch meine Jungen untergeh’n!

‘d deine Eltern auch, verschlungen werden!

***

Denn das Meer gibt keine sanfte Liebe,

und viele duftende Blumen auch nicht,

aber statt grober Knechtschaft schenkt es ihnen

Friedliche Heimat; und das ewige Licht.

***

Weil ihre Gebete hörte das Meer,

seine wildeste Welle ausgegrabt;

die Tyrannen ‘d Diener, mit einem Schlag,

begrub es in seinem tiefgrünen Grab.

***

Freue dich, Kindlein, deine Eltern ruhen,

in dem Perlenreichen Land des Meeres,

Freu dich, Löwe, die Kleinen werden nicht,

verkümmern in des westlichen Lebens.

***

Übersetzung: Mucsi Antal-Tóni