Oláh Gábor Sovárgás / Sehnsucht

Sovárgás

***

Oh be jó volna most, a szürkeségnek

Ez ellankasztó gyászában, ha lágyan

Angyali, virágtesttel idehajló

Asszony ölelne; s csengene szavában

A szerelem tündéri templomának

Harangzengése . . . Oh be drága volna

Az a szív, az a szem, az a száj, az a kar,

Mely rám szerelemmel hajolna.

***

Oh be jó volna most, ha piczi fészek

Hármas madara: mi ketten s a gyermek,

A szent boldogság vágytalan álmában

Úsznánk, míg körül altatóra vernek

Az idők és a végtelen órái. . .

S nem kopogtatna gyászangyal se testem,

Se szobám ajtaján . . . Ölembe hullna,

A mit olyan sírván kerestem . . .

***

Szivem, én árva szivem ! Elhal a nyár,

S te az élet lehervadó kertjében,

Utolsó őszi rózsa, mit akarsz még?

Mért nem virultál a tavasz delében?

Mért nem nyitottad pompázón a napra

Szent éji szirmod, biborszin virágom?

A visszahozhatatlan elrepült már,

Oda van, oda ifjúságom.

***

Óh véghetetlenség gyászában élő,

Emberi fájdalomnak összesége:

Én a kereszted hordozom.. '. Mikor zeng

A megváltó szó lelkem éjjelébe?

Mikor lobban ki társtalan világa

Életem magátfogyasztó tüzének? —

Óh boldogok, a kik meg sem születtek!

Boldogok, a kik már nem élnek.

***

Oláh Gábor: 1881 – 1942

***

***

Sehnsucht

***

Oh, es wäre jetzt so gut für das Graue

Mattheit in seiner Trauer, versunkene

engelhafte Frau mit blumigen Körper

mich umarmen würde ganz Freud betrunken,

zu den Glocken der Liebe in Feentempel.

Oh, es wäre so herzig und wunderschön

das Herz, die Augen, der Mund, ‘d, die Arme, mich

Umarmen würden ohne Argwöhn’.

***

Oh, es wäre schön, wenn das kleine Nest hätt'

ihre drei Vögel: wir beide ‘d der Jungen,

im wunschlosen Traum seiner Glückseligkeit

schwemmten, während sie uns in den Schlaf schlugen,

die Stunden und der Zeit der Unendlichkeit. …

‘d, kein Trauerengel würde an mir klopfen,

nicht an meine Zimmertür … es wär’ alles weg,

was so weinend zusammen tropfte.

***

Mein Herz, mein verwaistes Herz! Der Sommer stirbt,

und du im verdorrten Garten des Lebens,

die letzte Herbstrose, was willst du noch mehr?

Warum nicht geblüht in den Frühling eben?

Warum hast du nicht an die Sonne geblüht?

Heiliges Nachtblütenblatt, mein Purpur Blume?

Das Unwiederbringliche ist wegflogen,

weg ist es schon lang, meine Jugend.

***

Oh, ich lebe in unendlicher Trauer,

die Summe von allen menschliche Leidens:

Ich trage dein Kreuz. Wenn erklingt es endlich,

das rettende Wort, meine Seelen Heilens?

Wenn lodert mal seine einsame Welt auf,

das selbst verzehrend’ Feuer meines Lebens?

O weh, glücklich sind die Ungeborenen!

Glücklich sind die, die nicht mehr leben.

***

Übersetzung: Mucsi Antal-Tóni