Oláh Gábor Könyvek városában / In der Stadt der B

 

 

Könyvek városában

***

Te boltozatos, nap súgáros,

Könyv-utcákból fölépűlt város,

Halhatatlanok pantheonja,

Második világom: szeretlek!

Magasztosságod lelkem vonja,

Zászlósa vagyok nagy nevednek!

***

Megvert az élet vaskezével,

Virágként lépte hitem szélyel.

Megmart az ember csontfogával,

Az ostobaság ugatott rám ;

S én, lelkem bezárt bánatával,

Tanyát vertem a kincsek ormán.

***

A gyászruhát itt levetettem,

Minden bút-bajt sutba vetettem.

Shakspere lett ragyogó napommá,

Szelíd holdam a Heine kedve,

Görög világ új tavaszommá,

Ibsen telével vetekedve.

***

Hányszor lehajtott hozzám Goethe,

Bánatomon megilletődve.

Leopardival hogy sirattam

Az élet láncát, semmi voltát.

És rá a másik pillanatban

Telkemen görög béke szállt át.

***

Egész világ lett a hazámmá,

Minden költő anyja: anyámmá.

Testvérem Nyugat, Észak és Dél.

Szabad, szemem nem lelt határra!

Otthon voltam Ganges vizénél,

Sütött rám Északfény sugára.

***

Albionnal tengerre száltam,

Japánokért én is csatáztam.

Germániával bölcselegtem,

Szeretkeztem a franciákkal

S művész álmokkal, önfeledten,

Repültem Róma földjén által.

***

S lassan idegen lettem itthon.

Hátam megett suttogtak titkon:

Ez sem magyar, ez sem magyar már!

Nem is rikolt, ha mi rikoltunk!

Párisra  kacsint és lesajnál.

Temessük el, mint többi holtunk!

***

Es aztán kezdtek eltemetni, ...

És aztán kezdtek elfeledni . …

De lelkem lobot vet a sírban,

Koporsóm födelét lehányom;  —

Minden betű magyar, mit írtam

Ez az én szent bizonyítványom.

***

Lelkem gyökérrel hozzád kötve:

Tiszai földek áldott rögje!

Ha akarnám, sem válhatnék el.

Az ősi csontok visszatartalak,

A puszta átölel kezével  —

Megtart és eltemet: magyarnak.

***

Oláh  Sábor: 1881 -1942

***

***

In der Stadt der Bücher

***

Du gewölbte, sonnen bestrahlten

Stadt, gebaut aus den Bücherstraßen,

das Pantheon der Unsterblichen,

meine zweite Welt: Ich liebe dich!

Deine Majestät hat beglichen,

mein Seele ist, dein namens Fähnrich!

***

Das Leben geschlagen mit Stahlhand,

Glaube riss wie eine Blume ab.

Er nagte mich mit Knochenzähnen,

die Dummheit bellte mich trostlos an;

die Seele ist nicht zu erwähnen,

einen Bauernhof als Anfangselan.

***

Hab das Trauerkleid ausgezogen,

hab’ alle Sorgen weggeworfen.

Shakespeare wurde mir mein Tag,

mein sanfter Mond ist Heines Stimmung,

griechische Welt zu neuen Festtag,

konkurriert mit Ibsens Witterung.

***

Wie oft kam Goethe zu mir herab,

bezüglich meiner Trauer kundgab.

Wie mit Leopardi geweint habe.

Die Kette des Lebens, war nichts.

‘d, im nächsten Moment Bekanntgabe,

der griechische Frieden bei mir ist.

***

Die ganze Welt war meine Heimat,

die Mütter jedes Dichters betraf.

Mein Bruder, West Nord ‘d Süden ist frei,

die Augen haben keine Grenzen!

Am Wasser des Ganges war daheim,

es schien das Nordlicht durch das Fenster.

***

Ich segelte mit Albion an Meer,

für die Japaner gekämpft im Heer.

Ich habe mit Deutschland philosophiert

von Franzosen, war überzogen

mit Künstlerträumen degeneriert,

und bin auch durch das Rom geflogen.

***

Langsam war ich ein Fremder daheim.

Flüsterten hinterm Rücken gemein:

Er ist kein Ungar, ist kein Ungar mehr!

Er schreit nicht einmal, wenn wir schreien!

Er zwinkert mit Paris wie immer.

Begraben wir ihn, wie die Leichen!

***

‘d, dann fingen sie an zu begraben …

Und langsam auch alles vergasen. …

Doch meine Seele bliebt nicht ins Grab,

öffnete den Deckel des Sarges; —

alles war für Ungarn, was ich tat,

alles war richtig und nicht anders.

***

‘Meine Seele ist verwurzelt halt:

Ein gesegnetes Stück von Theiss Land!

Ich könnte mich nicht scheiden lassen.

Uralte Knochen halten zurück,

mit blosser Umarmung mich fassen –

'd, vergraben mich, als Ungarn zum Glück.

***

Fordította: Mucsi Antal-Tóni