mikor egy verset kétféleképpen írtam Kedves Olv

Amikor egy verset kétféleképpen írtam

 

Kedves Olvasóim!

 

Ennek a versnek az ötlete, az egyik hagyományos Zürichi Magyar Bálon jött, amikor egyedül ülve az asztalnál, néztem a parketten az ünneplő estélyi ruhákban öltözött fiatal, és a már inkább az évekbe jött hölgyeket, amint a szűk szmokingban szenvedő párjaikkal táncolni próbáltak. Mivel sokat közülük a „normális” hétköznapokban is ismertem, érdekesnek találtam e verset, két formában megírni.

 

Az elsőt, A kikötő- népiesen, azt eléggé közvetlenül, prózaibban, szóval hétköznapiasabban, népiesebben írtam meg.

Utána a másodikat, A kikötő – finoman, inkább sejtelmesebben, líraibban, nem olyan szókimondóan, hanem egy kicsit „becsomagolva” írtam.

 

Próbáltam egy kicsit a szavakkal játszani, kíváncsi vagyok, kinek melyik tettszett jobban.

 

A kikötő, népiesen

Az évek lassan elmúlnak már fejed felett
még szerelmesen táncolsz a feleségeddel,
régi emlékek törnek fel a maszka mögött
és harcolnak még most is a fájó szíveddel.

A terem az tele van, idősebb párokkal
némelyikük már nehezen rakja a lábát,
idős asszonyok színes estélyi ruhákban
selyemsálak takarják le a ráncos vállát.

A parkett közepén egy mesebeli menyecske
egy fiatal szépség, a meglett asszonyok mellett,
alakja olyan karcsú, mint egy szép partifecske
bécsi keringőt táncolja, mint a „hattyú-balett”.

A férfi valamit a fiatal szépség fülébe súg
a hosszú ruháját fogva lassan elindul,
a teremben hirtelen egy halk morajlás zúg
és minden férfi tekintete utána fordul.

Te bámulva nézed mi is történik körülötted
mennél utána, de a feleségeddel tovább táncolsz,
életedet már nagyon régen Őhozzá kötötted
és már réges-régen nem vagy, egy jó „kötéltáncos”.

Lassan belefáradsz, a fárasztó táncokba
leülve megelégszel egy pohár vörös borral,
rájössz, sima arcod eltűnt már a ráncokba
vágyaid maradtak, s nem haladtak a korral.

 

Mucsi Antal-Tóni         2010 Február 10

A kikötő, finoman

A nap lassan elmerül, a tenger vizében
hullámok mintha szerelmesen simogatnák,
régi emlékek törnek, az ember szívére
elfoglalják vadul, mint idegen katonák.

A kikötő tömve lehorgonyzott hajókkal
némelyiken látszik az idő rozsdás foga,
a színesen lebegő tarka kis zászlókkal
sokról már rég lekopott a fiatal kora.

Van még a vízen egy gyönyörű Luxus Jacht,

mint, a fehér táltos, az igás lovak mellett,
a hajón egy varázslatosan szép zene szól
és a lágy esti szél egy fehér szoknyát lenget.

A kapitány halkan kiadja, a parancsot
legénysége szó nélkül felhúzza a horgonyt,
a kis hajó csendesen elhagyja a partot,
mint a lemenő nap, otthagyja az alkonyt.

Te csak állsz és nézed a távolodó hajót
integetned szabad, de vele már nem mehetsz,
kikötőhöz oda van láncolva a hajód
a lánc az nagyon vastag, szabadon nem ereszt.

Lassan a kikötőre leszáll, az éjszaka
szívedbe végre minden újra lecsendesül,
rájössz, elmúlt már életednek az évszaka
és a te kívánságod sem mindig teljesül.

 

Mucsi Antal-Tóni          2010 Február 10